Sokan szeretnénk hinni, hogy a húsvét misztériuma úgy érkezik és lengi körül az életünket, hogy valamilyen formában azokat is megérinti, akik nem hisznek. Akik az Istenben való hit helyett menthetetlenül leragadtak Tamás apostol hiszem, ha látom állapotában. Miközben ő igazán gyorsan visszatalál Krisztushoz. Rádöbben, nem kell megtapintania az Úr sebeit, mert „jól csak a szívével lát az ember”.
Az ünnephez mindig kapcsolódik valami emberi várakozás. A szétszéledt, bezárkózott tanítványok is várakoznak. Azt még maguk sem tudják, mire. Ott még nem tartanak, hogy ezt konkrétan megfogalmazzák. A zárt ajtó mögött rájuk telepszik a félelem, szívüket megbénítja a sokkhatás, amit Jézus elvesztése miatt éreznek. Még nem terveznek, mert a gyászoló nem nézi a holnapot, csak azt, hogy most, a jelenben, valaki nincs. Kilépett belőlem, az életemből, magamra maradtam.
És mégis várnak. Öntudatlanul is. A lélek rejtekében talán már ébred a gondolat, hogy a holnap már könnyebb lesz, ez a ma még elviselhetetlennek tűnő teher. Holnap talán már kinyithatjuk a bereteszelt ajtót és kinézhetünk, milyen a világ Krisztus után, Jézus nélkül.
Talán nem is annyira a tanítványi várakozás érdekes itt, hanem azoké, akik nemrég még szétfröcskölő nyállal, aljas indulattal Barabbást kiáltottak. Akik sarokba szorították Pilátust is. Akik leszámolták Júdás kezébe a harminc ezüstöt. Bennük vajon mi lakozik Krisztus után? Az elvégzett feladat elégedettsége? Netán alászáll a szívükbe egy-egy kósza kétely, a lelkiismeret finom rezdülése, hogy mi van akkor, ha mégis rossz útra tévedtünk?
Hogyan várakoznak ők, akik az igazság birtokosainak tartják magukat? Akik úgy gondolják, jól cselekedtünk? Kiiktattunk egy zavaró tényezőt, most már nem háborít tovább a felforgató személye. Végre nyugodt az álmunk. Nem jönnek többé hírek betegek gyógyulásáról, holtak feltámadásáról. Arról, hogy tömegek sietnek látni, hallani őt.
Múlik-e szívükből a gyilkos indulat? Vagy még a halálában is tartanak a Názáretitől? Az, hogy folyton visszatérnek Pilátushoz, hol a keresztre függesztett táblát átírandó, hol őrzőket kérni a sír elé, azt jelzi, a békétlen ember hiába ér célba, mert a szíve továbbra is békétlen marad. Az Istennel harcoló, önmagát ellene meghatározó ember nem ismeri a nyugalmat. Képtelen békét kötni vele, mert nem ismeri a „jelszót”, amit Tamás igen: „Én Uram és én Istenem!” (János 20,28) Amivel van visszaút az eltévelyedettnek. Pilátus nyugalma ingatag. Belefeledkezik a kézmosásba. Valami menthetetlenül ráragadt erre a két kézre. Hiába mossa, nem tisztulnak. A világ is vár 2023 áprilisában. És talán azon gondolkodik, hogy mennyit ér egy élet? Meg kettő és sok ezer. Egy élet, akit vezetői, akiknek látszólag fontos az ő élete, ellátnak fontos jelszavakkal, kezébe nyomják az elegáns kosztümös hölgyek és öltönyös úriemberek által küldött fegyvereket és már tolják is ki a frontvonalba. Siess, ne késlekedj! Arra a reá váró négy percre, ami, ha szerencséje van, lehet akár 48 óra is.
Barabbás! Zúgja a nép, amelynek fülébe súgják, ki élhet tovább és ki megy a Golgotára. Így döntik el ma is öltönyös hóhérok, kik haljanak hősi halált, hogy terveik megvalósuljanak, míg olyan nem lesz a világ, amilyennek megálmodták. Kerül, amibe kerül. Az utolsó ukránig. Kecses hattyúmozdulattal intenek a halálba indulóknak, és visszaülnek a fehér abrosz mellé, és fenemód vigyáznak, nehogy leegyék magukat kaviárral.
Húsvéti úton halad az életünk. A megtorpanónak és a sietőnek. A várakozónak és a fejét elfordítónak. A hívőnek és a templomajtókat, pápaszobrokat festékkel leöntő békétlennek. A békevágyónak és a fegyvert küldőnek. Nem vonhatjuk ki magunkat alóla, mert az út feléje visz, bármit is gondolunk róla. És ha Ő jön, érkezik, akkor is belép, ha zárva az ajtó, ha kemény a szív, ha kellemes ünnepeket töltesz éppen a wellnessben. Talán csak annyit mond, mint a bezárkózott tanítványoknak: Békesség néktek!
Mert az éppen elég, ha Isten mondja.
A szerző nagyváradi író, partiumi református lelkész
