idezojelek

Isten veled, Lapaj!

MÉLYSZÁNTÁS – Dávid Sándort mindenki ismerte.

Pilhál György avatarja
Pilhál György
Cikk kép: undefined
Fotó: Teknős Miklós
0
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az ember akkor veszi észre, mennyire futnak az évek, amikor ráébred: egyre többször őt kérik, írjon búcsúztató cikket az eltávozott kollégáról. – Mégiscsak te ismerted a legrégebbről – sóhajt ilyenkor a napos szerkesztő. Szomorú lépcsőfok ez a hírlapírói „ranglétrán”.

Valami szép, veretes mondattal akartam kezdeni az írást, ahogyan egy nekrológnál szokás. Merengtem is egy sort, de mintha ő fogta volna meg a vállam: „Csak semmi pátosz, öregem, elég lesz egy szimpla mínuszos hír: életének 89. évében meghalt Dávid Sándor újságíró, a »Lapaj«. Ennyi.”
Óh, dehogy ennyi!

Dávid Sándort mindenki ismerte. Vagy inkább így: ki ne ismerte volna Lapajt a szakmában és a sportvilágban? Nincs ilyen. Nemcsak a Formula–1-es futamok dörmögő hangú, legendás riportereként volt ott az életünkben, számtalan sportág versenyeiről írt, tudósított a vívástól az öttusáig, a ralitól a fogathajtásig, a vitorlázásig… És akkor a könyveiről még nem is beszéltem. Balczó Andrásról szóló, három kiadást megélt kötetében arról a rendkívüli emberről írt, akiről pár évvel később Kósa Ferenc is filmet készített Küldetés címmel. (Egy olyan alkotást, amelyet aztán az elsöprő siker dacára – vagy éppen azért – három héttel később levetetett a műsorról a kádári kultúrpolitika. Túl sok benne az Isten és a hit…) 

Akár Dávid Sanyi is mondhatta volna a Bajnok szavait: „Célom tulajdonképpen ennyi: boldognak lenni. Boldog ember leszek, ha bátor leszek és egyenes. A fontos az, hogy ne vádolhassam majd magamat restséggel, gyávasággal, kapzsisággal és kishitűséggel. Steinbeck azt írja: »A bátorság a lélek nagy művészete«. Az élet a bátrakat jutalmazza, ugyanúgy, mint a sport. Hogy ki a bátor ember? Talán az, aki nem fél, ha veszít. Aki számol a kudarccal is. Az ilyen ember kezét nem köti meg a félelem, a szakadék szélén is nyugodtan tud állni.”

Lapaj utolsó, nekem címzett üzenetét örökre elmentettem. „Lapaj vagyok, és még élek. Most, 2026. február 16-án, a születésnapodon. És négy nappal a saját 89. születésnapom előtt. Lenne sok kérdésem is hozzád, de az én koromban már… Csak egy. Megvan még a Bálint György-kötetem, amit elkunyeráltál tőlem? És el is olvastad végre? Isten éltessen! Örülök, hogy megtaláltalak egészségben és ép ésszel. Ha jól emlékszem, utoljára Halason beszélgettünk a díjugratáson. Most láttam a képedet (öttusázóként, meg mai korodban), remélem, van még előtted egy-két évtized. Üdv. Lapaj.”

– Hagyd a kronológiát! Azzal kezdd a portréírást, ami elsőre bevillan a figuráról – ezt is ő mondta, Lapaj, a mentorom. – A többit majd kigombolyítod a folytatásban. – Mintha ma kaptam volna tőle ezt a fortélyt, pedig már vagy ötven éve… Világéletemben hírlapíró akartam lenni, semmi más. Erre annak idején kétféle embernek lehetett esélye: aki rendelkezett valamilyen befolyásos ajánlóval, meg annak, aki vállalta, hogy kitartó igyekezettel megpróbálja valahogy „bekülsőzni” magát az újsághoz. Elvtársi háttér híján utóbbiak közt indultam a sportlap reménylett gyakornoki állásáért. Ez sem volt egyszerű. 

Lapaj, a sportlap olimpiai rovatának vezetője lett a mentorom, aki azzal kezdte, szaladjak ki egy ob-kettes vízipólómeccsre, Megyerre, és a lefújás után legkésőbb öt perccel küldjek be telefonon egy tízsoros tudósítást: cím, végeredmény, összeállítás, góllövők, egymondatos értékelés, semmi sallang. – Na, nyomás!

Ha Lapajra gondolok, mintha egy végtelenített színes történelemkönyvet lapozgatnék. Minden fejezetét ő írja, és én mindig hozzá tudok illeszteni valamit a saját históriámból. Különös és misztikus képek, közepén vele, amint szigorúnak álcázott dörmögő hangjával belepi a Somogyi Béla utcai öreg redakciót. Mindenkihez volt egy jó szava, mély gondolata. Békebelibb közösségben soha nem dolgoztam, mint az ő rovatában ott a sportlapnál. Ha szamárságot csináltál, úgy teremtett le, hogy abban már a feloldozást is megtaláltad. Mert pedagógus is volt, nemcsak újságíró.

Ahogy szaladnak az évek, úgy erősödnek bennem ezek a képek.

A legutolsó, nyolcvankilencedik születésnapjára kapott jókívánságokra ezt írta: „Amikor az ember cikket, könyvet ír, sportmúzeumot készít, vagy közvetít a televízióban, abban a reményben dolgozik, hogy ha egy-egy könyvéből csak egy, egyetlenegy olvasó okul, szelleme gazdagszik, akkor már nem élt hiába. És ha valaki, aki az élete javát ennek szentelte, ennek a bizonyos egynek a több százszorosát látja viszont, mint én, lehet boldog, és meghatott!”

Csak a cikknek van itt vége. Lapaj velünk marad.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.