Az ember akkor veszi észre, mennyire futnak az évek, amikor ráébred: egyre többször őt kérik, írjon búcsúztató cikket az eltávozott kollégáról. – Mégiscsak te ismerted a legrégebbről – sóhajt ilyenkor a napos szerkesztő. Szomorú lépcsőfok ez a hírlapírói „ranglétrán”.

Valami szép, veretes mondattal akartam kezdeni az írást, ahogyan egy nekrológnál szokás. Merengtem is egy sort, de mintha ő fogta volna meg a vállam: „Csak semmi pátosz, öregem, elég lesz egy szimpla mínuszos hír: életének 89. évében meghalt Dávid Sándor újságíró, a »Lapaj«. Ennyi.”
Óh, dehogy ennyi!

Dávid Sándort mindenki ismerte. Vagy inkább így: ki ne ismerte volna Lapajt a szakmában és a sportvilágban? Nincs ilyen. Nemcsak a Formula–1-es futamok dörmögő hangú, legendás riportereként volt ott az életünkben, számtalan sportág versenyeiről írt, tudósított a vívástól az öttusáig, a ralitól a fogathajtásig, a vitorlázásig… És akkor a könyveiről még nem is beszéltem. Balczó Andrásról szóló, három kiadást megélt kötetében arról a rendkívüli emberről írt, akiről pár évvel később Kósa Ferenc is filmet készített Küldetés címmel. (Egy olyan alkotást, amelyet aztán az elsöprő siker dacára – vagy éppen azért – három héttel később levetetett a műsorról a kádári kultúrpolitika. Túl sok benne az Isten és a hit…) 

Akár Dávid Sanyi is mondhatta volna a Bajnok szavait: „Célom tulajdonképpen ennyi: boldognak lenni. Boldog ember leszek, ha bátor leszek és egyenes. A fontos az, hogy ne vádolhassam majd magamat restséggel, gyávasággal, kapzsisággal és kishitűséggel. Steinbeck azt írja: »A bátorság a lélek nagy művészete«. Az élet a bátrakat jutalmazza, ugyanúgy, mint a sport. Hogy ki a bátor ember? Talán az, aki nem fél, ha veszít. Aki számol a kudarccal is. Az ilyen ember kezét nem köti meg a félelem, a szakadék szélén is nyugodtan tud állni.”

Lapaj utolsó, nekem címzett üzenetét örökre elmentettem. „Lapaj vagyok, és még élek. Most, 2026. február 16-án, a születésnapodon. És négy nappal a saját 89. születésnapom előtt. Lenne sok kérdésem is hozzád, de az én koromban már… Csak egy. Megvan még a Bálint György-kötetem, amit elkunyeráltál tőlem? És el is olvastad végre? Isten éltessen! Örülök, hogy megtaláltalak egészségben és ép ésszel. Ha jól emlékszem, utoljára Halason beszélgettünk a díjugratáson. Most láttam a képedet (öttusázóként, meg mai korodban), remélem, van még előtted egy-két évtized. Üdv. Lapaj.”