A Délvidék nem bírja a nyomást

A délvidéki Bácska és Bánát északi részén, az országhatár közelében élő magyarok naponta szembesülnek az élhetetlen valósággal. Amit korábban sosem kellett: szülők várják az iskolák előtt a gyermekeiket.

Horgos, 2020. janur 28. Migrnsok a vajdasgi Horgos kzpontjban 2020. janur 28-n. Hajnalban tbb mint hatvan hatrsrt prblt ttrni a Horgos s Rszke kztti kzti tkelnl. MTI/Molnr Edvrd Fotó: MTI/Molnár Edvárd

Kétségbeesett üzenetet kaptam a minap. Keres a nagylányom. A délutáni tagozat gimnazistáit, középiskolásait szállító buszra az egyik falusi megállóban fölnyomakodott vagy két tucat illegális bevándorló. „Büdösek, hangosak, félünk” – írja a lányom. Zaklatott, rövid közlése érzékelteti, dermesztő lehet a riadalma. Sosem volt ijedős fajta, most mégis a segítségemet kéri. Tőle tudom, hogy a fiatal férfiakból álló kompánia jegyet sem hajlandó venni. A buszsofőr tehetetlen. A jövevények ellepik, uralják a buszt, miközben lapos tekintettel méregetik a gyereklányokat, és a saját nyelvükön megjegyzéseket tesznek, amelyeken a többi sötét bőrű férfi heherészik. Így megy ez hosszú kilométereken keresztül, mígnem végre letakarodnak a buszról. Célközelbe értek: alig órányi gyaloglásra már Magyarország kezdődik.

Aki netán azt gondolná, egyedi esetről van szó, azt ki kell ábrándítanom. A délvidéki Bácska és Bánát északi részén, az országhatár közelében élő magyarok naponta szembesülnek az élhetetlen valósággal. Amit korábban sosem kellett: most szülők várják az iskolák előtt a gyermekeiket. A délutáni szakkörök, edzések vagy a zeneiskola után felnőtt kísérővel mennek haza a tanulók. Az egyedül élők vagy az idős házastársak napszálltakor már bezárkóznak. Akinek eladó, üresen álló ingatlana van, bedeszkázza a nyílászárókat. Se vége, se hossza a rémtörténeteknek: hol fosztottak ki valamit, kitől tulajdonítottak el gépkocsit, kerékpárt, hol gyújtottak fel házat a magyarok lakta területeken átvonuló bevándorlók. Így kellett a tűzoltókat riasztani Magyarkanizsán, ahol az elhagyatott vasútállomás épületének emeletén, a parkettás teremben (!) raktak máglyát, és így égett le porig egy szegény oroszlámosi ember öröksége, szülői háza. Már a művelődési házakat is feltörik.

Nappal sincs nyugalom. A boltokba becsődülő illegális bevándorlók nyíltan lopnak, az elárusítónők tiltakozása dacára sokszor fizetés nélkül távoznak. Életvitel-szerűen táboroznak le a települések központjában. Szeméthegyek, elképzelhetetlen mocsok marad utánuk. Hemzsegnek a tereken, a parkok gyepén tábortüzeket gyújtanak, ott, ahol korábban a fűre is illetlenség volt rálépni. Mára a hajdan békés falvakban, kisvárosokban, ahol az utcai kaput sem zárták: immáron kallantyúk, lakatok kattannak. Éjszakára pedig még a lakóházak ajtajaiban is kettőt fordul a kulcs.

Nagyon nagy baj van az én szülőföldemen! A XX. század történelmi viharverése sehol sem okozott annyi gyászt, mint Bácskában és a Bánátban, ahol a trianoni impériumváltást, az anyagi ellehetetlenülést, a borzalmas retorziókat, majd az azokat követő még borzalmasabb 1944-es magyarirtást a kommunizmus diktatúrája váltotta fel, hogy mindezen tengernyi szenvedés hiperinflációba, gazdasági blokádba és véres háborúkba torkolljék.

Az én Délvidékem gondterhelt mindennapjait nem csak a kívülről jött hívatlanok tömegei nehezítik meg. Szerbiában tavasszal választásokat tartanak, s ahogy az már lenni szokott, mindig akad közöttünk, aki az összefogás helyett önző ambícióitól fűtve a délvidéki magyarság szétforgácsolásában vállal tevékeny politikai szerepet. Minek nekünk a szerb, a román, a szlovák vagy az ukrán sovinizmus, ha a saját véreink is szívesen gáncsolják az érdekeinket? Pár hete azok kezdték el leghangosabban félteni a délvidéki magyarságot, akik a közelmúltban még azt hangoztatták, hogy a migránskérdés nem is létezik. Azok sürgetik most a megoldást, akik mindeddig – egy tálból cseresznyézve a magyarországi ellenzék vezetőivel – Palicsfürdőn meg máshol tanácskozva szakmányban szidták Orbán Viktort, a magyar kormány szomszédságpolitikáját, és az országhatárra felhúzott kerítés miatt szörnyülködtek.

A Magyar Mozgalom néven elhíresült tömörülés az anyaországi oppozíció ténykedését másolva gyakorlatilag felszippantotta az összes olyan délvidéki elemet, amely a szélsőjobbtól a legvadabb liberális elveket vallókig alternatívát kíván nyújtani a legdominánsabb erő – a magyar kormány partnere – a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) ellen. Retorikájuk annyiban módosult, hogy mivel az Orbán vezette kabinet megítélése a délvidéki magyarság túlnyomó többségénél osztatlan elismerést vált ki, az említett mozgalom korifeusai nyíltan nem merik bírálni az anyaország nemzetpolitikai sikereit. Most inkább az emberek kétségbeesésére játszanak, s olyasmit kérnek számon a délvidéki politikai ellenfélen, ami pusztán vállalhatatlan ígérgetésekre sarkallhatná a VMSZ pártvezetését. Szerencsére a Pásztor István vezette formáció a felelős, következetes politizálás híve. A szerb és a vajdasági parlamentben és Brüsszelben is folyamatosan napirenden tartja a témát. 2015-től kezdve egyedül a VMSZ képviselői sürgetik a bevándorlás kérdésének megoldását. Konkrét javaslatokkal, Budapest és Belgrád közös érdekeit szem előtt tartva.

Sajnos a probléma túlmutat még az országos szintű politizálás lehetőségein is: európai megoldásra lenne szükség.

De míg ez nem jön létre, addig az áldatlan állapot minden keserve a délvidéki magyarságot fogja sújtani, amit a helyi felelőtlen, levitézlett politikai kalandorok bosszúszomjból, hatalomvágyból, önös érdekektől vezérelve tovább szeretnének szítani. Nekik ugyanis az lenne az igazi győzelem, ha a VMSZ és Pásztor István ellehetetlenülését Orbán Viktor bukása követné. Ezért kellene mihamarabb lépni: a bácskai, bánáti magyarság ugyanis mind a mai napig számít Budapest, a kormány segítségére. Hisz a nagyon nagy bajban mutatkozik meg leginkább az összetartozásunk ereje.

A szerző szerkesztő, Hír TV