A Földről nincs hova hazamenni

Nincs egyszerű és hatékony megoldás, de annak kidolgozását legalább valódi szakemberekre, nem handabandázókra kellene bízni.

Tourists enjoy a beach in the Mediterranean resort city of Antalya, a popular destination for German tourists, in Turkey, July 25, 2016. REUTERS/Kaan Soyturk - D1BETRPISZAA Fotó: REUTERS Forrás: Reuters

A nyaralás többek között arra is jó, hogy mindinkább aggódni kezdhessünk az emberiség jövőjéért. A héten ugyanis egyszerre lehetek egy roppant tanulságos kísérlet alanya és szemlélője: egy dél-törökországi szállodában, all ­inclusive, azaz minden fogyasztást magában foglaló ellátás mellett tanulmányozhatom, nagyobb tömegben összezárva miként reagálnak fajunk egyedei arra, ha a rendelkezésre álló források, eszközök száma valamivel csekélyebb a mesterségesen felturbózott igényeknél. A tét látszólag nem különösebben nagy; napágyakról és -ernyőkről, a liftekben és a bárpultoknál kínálkozó szabad helyekről, frissen facsart narancsléről és csokiszószról beszélek.

A küzdelem mégis ádáz és szakadatlan. Hordóhasú, donga­lábú urak eszelős tempóban csörtetnek át kicsi gyermekeken és babakocsit toló anyukákon, és családjukat is erre ösztönzik. Ugyanők és – ez még riasztóbb – gyorsan tanuló csemetéik az étteremben valószínűtlenül megpúpozott tányérokkal és szakember számára is tarthatatlan mennyiségű, csurig töltött pohárral egyensúlyoznak, a csörömpölés és az átkozódás ezért nagyjából folyamatos. (Végül mindig döbbenetes mennyiségű étel marad az asztalokon, és magam sem tudom eldönteni, demagógia-e ilyenkor a nélkülözőkre gondolni.) Az egyik birtokfoglaló már hajnalban leteríti a törülközőit az első sor ágyaira, a később érkező aztán eltünteti azokat, a sajátjait helyezve oda, ám a számonkéréskor mindezt ábrándos tekintettel tagadja, és a tűző napon fojtott torokhangból üvöltözésbe átcsapó veszekedés gerjed.

Ha magát a napot hoznák le az égről és hűtenék fogyasztható állapotba, azt is behabzsolná a tisztelt vendégkör.

Hogy akkor mi lenne holnap? Kit érdekel, ma ma van. Különben is, előbb-utóbb mindenki indul haza. Csakhogy olykor, kissé talán apokaliptikusan, felrémlik, hogy hasonló „vetélkedés” helyszíne a Föld is – azt is nagyjából efféle emberek lakják, ám onnan nincs hova hazamenni. Azaz valamivel nagyobb a tét.

Annak idején, amikor egyesek még hittek a kommunizmus felépítésében és abban, hogy mindenki szükségletei szerint részesül majd a javakból – és be is éri ezzel –, egy elvtársnő egy konzultáción felvetette, ha tehetné, miért ne vinne el magával egy kabát helyett többet is? Erre Rudas László szeminárium­vezető felszólította, hogy vetkőzzön le, és miután a hölgy riad­tan tiltakozott, mondván, azt nagyon szégyellné, Rudas bölcsen felelte: na látja, ezért nem vinne el három kabátot sem.

A „nagy teoretikus” már 1950-ben meghalt, így szerencséjére nem láthatta, mivé fajult az álmuk. Pedig szívesen elhívnám e mostani nyaralásunkra, vagy akár a harmadik évezredbe, amelyet egyre kevésbé jellemez bármiféle szégyenérzet és ebből vagy puszta belátásból fakadó önkorlátozás. Mivel azonban ő már nem jöhet, arra biztatnék minden, vörösből zöldre váltott, de túlélési javaslatait lila ködben megfogalmazó természetvédőt, hogy valóban igyekezzen megismerni a természetet; de az emberit is.

A hét és fél milliárdos népességű, európai nívón jelenleg mintegy kétmilliárd embert eltartani képes Földet egyszer olyan erdőhöz hasonlítottam, amely kétezer antilopot táplálhatna, de hétezer-ötszáz lakja. Arra jutottam, hogy ilyen helyzetben vagy mindegyik egyed kipusztulna, vagy a legéletrevalóbb kétezer maradna fenn. Az emberiség esélyei elméletben azért jobbak, mert mi tudjuk, hogy lesz holnap, sőt talán holnapután is.

De ez a tudás inkább szélsőséges helyzetekben – háborúk, katasztrófák, akut ínségek – hat drasztikusan a napi létre, például hadikommunizmus, jegyrendszer, fejadag formájában. A kényszer megszűntével az önkorlátozás kényszere is megszűnik, és ha szükséges is volt, nem szeretjük, aki azt ránk erőltette. Ezért és így veszíthette el a háború emblematikus vezéralakja a vért, verítéket és könnyeket, de ezekkel együtt győzelmet ígérő Winston Churchill már 1945 nyarán a brit választásokat a hozzá képest árnyéknak is satnya Clement Attlee-vel szemben.

Azóta e tekintetben nem sokat változtunk, és amit mégis, azt nem a javunkra. Világkormány és uralkodó világszellem híján pedig csak nemzetek együttműködésére építhetünk, miközben számos példa igazolja: politikai demokráciá­ban minden komolyabb gazdasági megszorítás, korlátozás a hatalmon lévő kurzus népszerűségvesztését és valószínű leváltását eredményezi.

Szóval nincs egyszerű és hatékony megoldás, de annak kidolgozását legalább valódi szakemberekre, nem handabandázókra kellene bízni.

Mert egy ideig jó volna még otthon lenni; a Földön is.