Ferenc pápa kezdeményezésére idén nyáron már ötödik alkalommal tartják meg a nagyszülők és idősek világnapját, amelynek témája ezúttal a remény lesz. A nemrég közzétett pápai üzenet a Sirák fia könyvéből vett idézet: „Boldog, aki nem veszítette el a reményt.”
A katolikus egyházfő ily módon is szeretné ráirányítani a figyelmet a nagyszülők és az idősek jelenlétére, akik a remény jelei lehetnek minden családi és egyházi közösségben.
A tavalyi, negyedik világnap témája a „Ne hagyj magamra öregkoromban” bibliai gondolat volt, s akkor a pápa az individualista korszellem terjedésére figyelmeztetett, amely az idős embereket koloncnak tartja, akik túl sokba kerülnek a társadalomnak.
A 89. évében járó, betegségekkel küzdő pápa jól ismeri és átérzi az időskorú emberek sajátos helyzetét és problémáit. De mikor kezdődik az időskor? Néhány évszázaddal ezelőtt még az ötvenedik, még régebben a negyvenedik év volt a jellemző korhatár. A Magyar Nemzetben ma huszonöt éve, a negyvenötödik születésnapomon megjelent cikkemben arról meditáltam:
mit ér az ember, ha negyvenöt éves? Akkor azt írtam, a fiatalok nem értik, hogy a negyven-negyvenöt év körüli „életforduló” után nemcsak hanyatlás, süllyedés, alámerülés következhet, hanem minőségileg új, tartalmasabb, hasznosabb életszakasz is.
Idéztem Kölcseynek Szemere Pál barátjához írt levelét: „Jaj annak, kinek lelke rövid ifjúság után elvénül! Ötven, hatvan éves testben férfiúilag erős lélek adhat sokat, azaz sok jót.”
Negyed század múltán ma a kérdést így kell aktualizálnom: mit ér az ember, ha hetvenéves?
Ha az ember elmúlt hetven, ne hetvenkedjen – vélik sokan, hisz már megette a kenyere javát, üljön hát nyugton a fenekén, és örüljön, hogy nincs már dolga. Sok idős(ödő) kortársunk érzi így, és a fiatalabbak közül még többen tartják így róluk. Az öregség sok embert megrémít és taszít, halálos betegségnek tartják, amellyel jobb elkerülni minden érintkezést.
Ennek a mentalitásnak egyik tanulságos példája Buddha, aki ifjú hercegként apja királyi palotájában a világtól elzártan élt, amikor egyik kikocsizása alkalmával találkozott egy fogatlan, ráncos, kopasz, görnyedt, botjára támaszkodó öreg emberrel. Az ifjú döbbenten bámulta, mire a kocsihajtó elmagyarázta neki, hogy minden élőlény egyaránt ki van téve az öregedésnek. Buddha felkiáltott:
Micsoda szerencsétlenség, hogy az ifjúságra jellemző gőgtől megszédült gyenge és tudatlan emberek nem vesznek tudomást az öregségről!
A fiatalok, de még a középkorúak is gyakran úgy viselkednek, mintha sohasem kellene megöregedniük. Mindaddig, amíg nem csap le rájuk, az öregség olyasvalami, ami csak másokat érint. Vannak azért kivételek. Kodály Zoltán írta a Weöres Sándor által neki ajánlott, Öregek című verséről, amit alig tizenöt (!) évesen írt, hogy ritkán hallani ilyen őszinte érzést, főleg fiatal embertől. Néhány sor a versből:
És rabok ők már, / egykedvü, álmos, leláncolt rabok: / hetven nehéz év a békó karjukon, / hetven év bűne, baja, bánata – / hetven nehéz évtől leláncolva várják / egy jóságos kéz, / rettenetes kéz, / ellentmondást nem tűrő kéz / parancsszavát: / »No gyere, tedd le.«
Az öregkor kezdetét az ókori rómaiak a 45. életévtől számították, de például Cicero azt írta, hogy az öregkornak nincs biztos határa, és addig lehet helyesen élni benne, amíg kötelességeinket teljesíteni tudjuk, és a halált megvetjük – ebből szerinte az következik, hogy az öregség kitartóbb és bátrabb a fiatalságnál. Montaigne a bölcs Szókratészről azt tartotta a legfontosabbnak megjegyezni: aggkorában is időt talált rá, hogy táncolni és muzsikálni tanuljon, és ezt nem tartotta időfecsérlésnek. Márai Sándor 74 évesen írta a naplójába Balzacról, hogy mintha bújócskát játszana a halállal,
új és új munkafeladatokkal odázza és halogatja a meghalást. Ötvenegy évet élt, és olyan emberfeletti energiával dolgozott, ami másik fél századra is elég lenne. Ebből a magyar író azt szűrte le, „amíg az élet öntudata új feladatokat sugalmaz, a halál pillanata késik – de csak akkor, ha az új feladatokat nem végezheti helyettünk senki más”.
Ma az időskor (a közfelfogás szerint) a 65., sőt már a 70. évnél kezdődik. Egyre jobban terjed az a szemlélet, amely nem a kronologikus, azaz visszatekintő, hanem
az előretekintő életkort tartja fontosnak, amit a hátralévő várható élettartam alapján számítanak ki. Mivel ez – a javuló egészségügyi, anyagi és életkörülményeknek köszönhetően – mindenütt fokozatosan növekedik, ezzel párhuzamosan az öregségi küszöb egyre magasabb életkorra tolódik.
Így nem túlzás, hogy a mai 65 évesek (funkcionálisan) a négy-öt évtizede élt 55 évesekre hasonlítanak, másfelől pedig a néhány évtized múlva élő 75 évesekre.
