Ferenc pápa kezdeményezésére idén nyáron már ötödik alkalommal tartják meg a nagyszülők és idősek világnapját, amelynek témája ezúttal a remény lesz. A nemrég közzétett pápai üzenet a Sirák fia könyvéből vett idézet: „Boldog, aki nem veszítette el a reményt.”
A katolikus egyházfő ily módon is szeretné ráirányítani a figyelmet a nagyszülők és az idősek jelenlétére, akik a remény jelei lehetnek minden családi és egyházi közösségben.
A tavalyi, negyedik világnap témája a „Ne hagyj magamra öregkoromban” bibliai gondolat volt, s akkor a pápa az individualista korszellem terjedésére figyelmeztetett, amely az idős embereket koloncnak tartja, akik túl sokba kerülnek a társadalomnak.
A 89. évében járó, betegségekkel küzdő pápa jól ismeri és átérzi az időskorú emberek sajátos helyzetét és problémáit. De mikor kezdődik az időskor? Néhány évszázaddal ezelőtt még az ötvenedik, még régebben a negyvenedik év volt a jellemző korhatár. A Magyar Nemzetben ma huszonöt éve, a negyvenötödik születésnapomon megjelent cikkemben arról meditáltam:
mit ér az ember, ha negyvenöt éves? Akkor azt írtam, a fiatalok nem értik, hogy a negyven-negyvenöt év körüli „életforduló” után nemcsak hanyatlás, süllyedés, alámerülés következhet, hanem minőségileg új, tartalmasabb, hasznosabb életszakasz is.
Idéztem Kölcseynek Szemere Pál barátjához írt levelét: „Jaj annak, kinek lelke rövid ifjúság után elvénül! Ötven, hatvan éves testben férfiúilag erős lélek adhat sokat, azaz sok jót.”
Negyed század múltán ma a kérdést így kell aktualizálnom: mit ér az ember, ha hetvenéves?
Ha az ember elmúlt hetven, ne hetvenkedjen – vélik sokan, hisz már megette a kenyere javát, üljön hát nyugton a fenekén, és örüljön, hogy nincs már dolga. Sok idős(ödő) kortársunk érzi így, és a fiatalabbak közül még többen tartják így róluk. Az öregség sok embert megrémít és taszít, halálos betegségnek tartják, amellyel jobb elkerülni minden érintkezést.
Ennek a mentalitásnak egyik tanulságos példája Buddha, aki ifjú hercegként apja királyi palotájában a világtól elzártan élt, amikor egyik kikocsizása alkalmával találkozott egy fogatlan, ráncos, kopasz, görnyedt, botjára támaszkodó öreg emberrel. Az ifjú döbbenten bámulta, mire a kocsihajtó elmagyarázta neki, hogy minden élőlény egyaránt ki van téve az öregedésnek. Buddha felkiáltott:
Micsoda szerencsétlenség, hogy az ifjúságra jellemző gőgtől megszédült gyenge és tudatlan emberek nem vesznek tudomást az öregségről!
A fiatalok, de még a középkorúak is gyakran úgy viselkednek, mintha sohasem kellene megöregedniük. Mindaddig, amíg nem csap le rájuk, az öregség olyasvalami, ami csak másokat érint. Vannak azért kivételek. Kodály Zoltán írta a Weöres Sándor által neki ajánlott, Öregek című verséről, amit alig tizenöt (!) évesen írt, hogy ritkán hallani ilyen őszinte érzést, főleg fiatal embertől. Néhány sor a versből:
És rabok ők már, / egykedvü, álmos, leláncolt rabok: / hetven nehéz év a békó karjukon, / hetven év bűne, baja, bánata – / hetven nehéz évtől leláncolva várják / egy jóságos kéz, / rettenetes kéz, / ellentmondást nem tűrő kéz / parancsszavát: / »No gyere, tedd le.«
Az öregkor kezdetét az ókori rómaiak a 45. életévtől számították, de például Cicero azt írta, hogy az öregkornak nincs biztos határa, és addig lehet helyesen élni benne, amíg kötelességeinket teljesíteni tudjuk, és a halált megvetjük – ebből szerinte az következik, hogy az öregség kitartóbb és bátrabb a fiatalságnál. Montaigne a bölcs Szókratészről azt tartotta a legfontosabbnak megjegyezni: aggkorában is időt talált rá, hogy táncolni és muzsikálni tanuljon, és ezt nem tartotta időfecsérlésnek. Márai Sándor 74 évesen írta a naplójába Balzacról, hogy mintha bújócskát játszana a halállal,
új és új munkafeladatokkal odázza és halogatja a meghalást. Ötvenegy évet élt, és olyan emberfeletti energiával dolgozott, ami másik fél századra is elég lenne. Ebből a magyar író azt szűrte le, „amíg az élet öntudata új feladatokat sugalmaz, a halál pillanata késik – de csak akkor, ha az új feladatokat nem végezheti helyettünk senki más”.
Ma az időskor (a közfelfogás szerint) a 65., sőt már a 70. évnél kezdődik. Egyre jobban terjed az a szemlélet, amely nem a kronologikus, azaz visszatekintő, hanem
az előretekintő életkort tartja fontosnak, amit a hátralévő várható élettartam alapján számítanak ki. Mivel ez – a javuló egészségügyi, anyagi és életkörülményeknek köszönhetően – mindenütt fokozatosan növekedik, ezzel párhuzamosan az öregségi küszöb egyre magasabb életkorra tolódik.
Így nem túlzás, hogy a mai 65 évesek (funkcionálisan) a négy-öt évtizede élt 55 évesekre hasonlítanak, másfelől pedig a néhány évtized múlva élő 75 évesekre.
Az átlagosan hosszabb élet nemcsak a korosodó egyének és családjaik, hanem az elöregedő társadalom egésze számára is új kihívásokat, problémákat, egyben új lehetőségeket, reményt is tartogat.
Ferenc pápa azt üzeni, hogy a megöregedés nem büntetés, hanem áldás, az öregkor nem haszontalan idő, amikor félre kell állnunk, hanem olyan időszak, amikor még gyümölcsöt teremhetünk, mert új feladatok vár ránk. Ez igaz, de csakis abban a társadalomban, ahol az örege(dő)ket nem lebecsülik, hanem megbecsülik,
nem leselejtezik őket, hanem figyelnek rájuk, ismerik, értékelik és hasznosítani akarják a sok-sok év alatt kipróbált értékeiket, fölhalmozott tudásukat, élettapasztalatukat.
A hetvenesek (és nem hetvenkedők!) klubjába lépve Iuvenalis római költő szállóigévé vált mondatával biztatnám életük vége felé közeledő kortársaimat: Amíg élek, remélek. Ami fordítva is igaz: Amíg remélek, élek.
