Egyetlen lépés választotta el a haláltól az ausztrál sztárbanda tagjait Budapesten

2011 és 2017 között minden évben felléptek hazánkban, majd olyan népszerűvé váltak, hogy kikerültünk az állandó turnéállomások közül. Nem meglepő, az MVM Dome méreteihez képest igencsak szellős közönség várta a Parkway Drive-ot, az ausztrál együttes lelkesedését viszont ez nem vetette vissza.

Fotó: Máté Éva

A Parkway Drive az az együttes, amelynek az evolúcióját szépen végigkövethettük itthon. Kevesebb mint egy évvel a debütáló lemezük után már előzenekarként hozzánk látogattak a Kultiplexben, aztán játszottak a szintén megszűnt aprócska Süss Fel Napban, majd mások mellett Hegyalja fesztivál, tikkasztó délutáni fellépés a VOLT-on, később kora esti időpont ugyanitt, Sziget-nagyszínpad és több Barba Negra-koncert. Viszont azt gondoltam, a metalcore-nak mint rétegműfajnak megvan az üvegplafonja, a Bring Me The Horizon azonban áttörte ezt, ahogyan egyre több elektronikus és egyéb populáris elemekkel vegyítették a zenéjüket, hirtelen a legnagyobb fesztiválok húzónevei lettek, és felkapaszkodott melléjük a Parkway Drive is, csak ők más utat választottak és a stílust klasszikus metálhangzással vegyítették. Olyannyira bejött ez nekik, hogy a magyarok nem is tudták tartani velük a lépést. 2020-ban az Arénában léptek volna fel, a koncert viszont a járvány miatt elmaradt, és valószínűleg nem is adtak el rá túl sok jegyet, mert az egész európai turnéból csak ezt az állomást nem pótolták. Miként szombat este kiderült, nem véletlenül, de erről majd később.

Átlépte a saját árnyékát a Parkway Drive. Fotó: Máté Éva

Az ausztrál banda ezúttal két honfitárs együttest is magával hozott. A The Amity Affliction már régóta a bakancslistámon volt, aztán csökkent a lelkesedésem, mert leginkább az énekes-basszusgitáros Ahren Stringer hangja és karizmája miatt szerettem meg őket, őt azonban idén kivágták a drogproblémái miatt. A helyére érkező Jonathan Reeves mondjuk olyannyira pontosan hozza a részeit, hogy csukott szemmel fel sem tűnt volna a tagváltás, viszont az együttes látványosan nem akarta kihasználni az estét új rajongók gyűjtésére, enerváltnak tűntek, ráadásul a frontembert leszámítva sötétbe burkolózva játszottak. Ellenben a Thy Art is Murder kellemes meglepetés volt, pedig ha ők indítják a napot, valószínűleg komótosabban vágok át a városon, láttam már őket – szintén a Parkway Drive előtt –, és egyik fülemen be, a másikon ki kategóriába estek, a deathcore nem az én műfajom. Ők azonban a koncert több pontján death metal együttesként hivatkoztak magukra, a műfaj több elhivatott rajongóját ismerve tudom, hogy a Ku-Klux-Klan kereszteket égetne a házuk előtt, ha ezt hallanák, viszont míg a dalaik a Spotify-on nem okoztak maradandó élményt, élőben magabiztosan reszeltek.

Ha a death metal kategóriájába nem is férnek be, irgalmatlan tempót diktált a Thy Art is Murder Fotó: Éva Máté

Viszont a legtöbben a Parkway Drive-ot várták, ezt érezni lehetett a férfivécében, amikor egy emberként énekelték a Wild Eyes című slágerük gitárjátékát, majd az egyik fülkében valaki a megfelelő pillanatban elhörögte az azt követő strófát.

Sok régi rajongó nem nézte jó szemmel, ahogyan a banda a klasszikus metalcore-hangzást egyre jobban színesítette az utóbbi lemezeken, viszont pont ennek köszönhetően lőtt ki a népszerűségük: most már a koncerteken simán elférnek egymás mellett a csirkedaráláshoz optimális zakatolások, a melankolikusabb balladák vagy a Vice Grip, amely olyannyira felemelő, hogy Ausztráliában petíció indult, sokan szerették volna ugyanis, hogy ez legyen az új nemzeti himnuszuk. És teatralitás tekintetében is szintet léptek, ma már a koncertjeik látványvilágban a Rammsteinnel vetekszenek, mondta is legutóbb a gitárosuk egy interjúban, hogy egyébként sem isznak gyakran, manapság azonban fellépések előtt egy kortyot sem, annyi pirotechnikát alkalmaznak ugyanis, hogy elég egy rossz mozdulat és belelépnek egy lángcsóvába, majd örülhetnek, ha kórházzal megússzák. 

 Winston McCall énekesnek nem szedte kedvét a szellős közönség. Fotó: Máté Éva

Magához képest visszafogottabb volt a Parkway Drive, de látványelemekből így sem volt hiány

A körítést az MVM Dome-ban sem aprózták el, pedig az európai turnénak ez a szakasza költséghatékonyabb, de így is voltak pazar pillanatok, különösen, amikor Winston McCall énekes egy lángokat okádó platformon a közönség felé emelkedett. A spórolás pedig érthető, valószínűleg nem ez a koncert volt a szervezők legjobb befektetése, a küzdőtér félig telt meg, az ülőhelyeken pedig csak néhányan magányoskodtak. Mindez okozott némi mélabút, mert ezután nem biztos, hogy a közeljövőben viszontlátjuk őket, ugyanakkor a hangulathoz hozzátett, azok, akik a régi klubfellépéseiket sírták vissza, most hasonlóan közvetlen élményben részesültek.