1956. október 23-án, amikor a forradalmárok elkezdték ledönteni Sztálin szobrát, állítólag az egyik pesti srác felkiáltott: „Ne makacskodj, Jóska! Ideje lefeküdni!” Bizony, Jóska brüsszeli politikai rokonai is lefeküdhetnének már, de a régi és a neokommunisták a saját szobraikból soha nem sajnálják a vasat. Most is jól megágyaztak önnön hatalmuknak, nem fukarkodtak a guruló dollárokkal és a guruló eurókkal. De ne adjuk fel az ösztöneinkből fakadó kurucos testtartást, mert sok erőfeszítésünkbe fog még kerülni, hogy megszabaduljunk tőlük. Akár azt is mondhatnám: akkor ünnepeljünk, akkor menjünk át a zebrán, ha már odaértünk!

Persze ne feledjük, a neoliberális birodalommal szembeni lázadást mi, magyarok, a magyar jobboldal indította el elsőként a világban. Bár a magyar jobboldal már 2010 óta kormányon van, az elmúlt tizenöt év maga a lázadás. Igen, mi, magyarok mutattunk példát, hogyan dacolhat egy nemzet a brüsszeli elittel; az új gyarmatosítókkal, akik ugyanabba a woke-ideológiai egyenruhába próbálnak kényszeríteni minden egyes európai nemzetet.
De a Gondviselésnek – és persze a mi hatékony együttműködésünknek – köszönhetően a lázadás átterjedt a tengerentúlra is. Ne becsüljük túl, de ne becsüljük alá sem magunkat! Trump épp most csapolja le a washingtoni mocsarat, amely évtizedeken át korlátozta az amerikai emberek szabadságát és nemzeti büszkeségét. Új helyzet, új világ van, a XX. század status quója megszűnőfélben – és ez nekünk jó hír, mert a XX. századra mi erősen ráfáztunk. A terv az, hogy a XXI.-kel ne így legyen.

Azt tudnunk kell, hogy Európában még mi vagyunk a kisebbség, amin nem változtat, hogy a Fehér Ház irányából már nem állunk tűz alatt. Egyébként is, minket, magyar jobboldaliakat nem olyan fából faragtak, hogy másoktól várnánk a győzelmet. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az a szabadság, amit mások vívnak ki helyettünk, csak addig terjed, amíg az úgynevezett „felszabadítók” engedik. Ebből fakadóan nekünk nem főnökeink vannak külföldön – mint a hazánkban tevékenykedő baloldaliaknak –, hanem harcostársaink. Mi nem simogatást kapunk a buksinkra a parancsok végrehajtásáért, hanem a tiszteletet a teljesítményünkért.

Küzdelmünk egyik legfontosabb harcmezeje pedig nyilván a média, a digitális világ és a kommunikációs tér. Tudjuk, hogy az ellenfél itt is elképesztő erőfölényben volt korábban Magyarországon. Nálunk anno azt a helyzetet hívták „kiegyenlített, kiegyensúlyozott sajtóviszonyoknak”. Tudjuk, Magyarországon akkor volt „demokrácia”, amikor még Rytkó Emília szortírozgatta a szavazólapokat, a Népszabadság „Más újság nincs!” felkiáltással hirdette magát, és hárommillió nézőt ért el a Heti Hetes. Ennek hiánya frusztrálja ma a baloldalt. Nem a demokráciáért aggódnak ők, hanem hogy megszűnt a korábban élvezett véleménymonopóliumuk. És igen, Csurka Istvánnak volt igaza: nem is a választás volt nekik a fontos, hanem be akartak ülni a zsűribe.

Mára az is teljesen világossá vált, hogy a baloldalon a függetlenség kizárólag a nemzeti érdektől való függetlenséget, függetlenedést jelenti. A véleménynyilvánítás szabadsága az ő szótárjukban pedig annyit tesz, hogy azt szabad mondani, amit a brüsszeli vagy washingtoni demokrata tartótisztek diktálnak. Márpedig ezek a komisszárok leuralták a hagyományos és a közösségi médiát is, így minden olyan hangot elfojthattak, amelyik nem felelt meg kifordult ideológiájuknak vagy hatalmi érdekeiknek. 

De a magyaroknak, nekünk ebből is elegünk lett, az ilyesmi mindig felforralja a bennünk lévő a kuruc vért, és nem állunk be a sorba. Ennek köszönhető, hogy rajtunk nem fogtak ki a különféle algoritmusokkal, és az is, hogy itthon már megvannak azok a felületeink, amelyeken szabadon beszélhetünk és írhatunk az igazságról és arról, hogy melyek a mi saját érdekeink, amelyeket tűzön-vízen át érvényesíteni akarunk. Ez nem utolsósorban az itt ülő kollegáknak, újságíróknak, szerkesztőknek köszönhető.

Az ellenfél bástyái persze Brüsszelben még most is állnak, de a mi lázadásunk is tart még, és addig fogjuk folytatni, amíg nem hagyják, hogy egy szuverén ország polgáraiként úgy éljünk, ahogy mi akarunk.

Mi, magyarok már sokszor bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk ellenállni, képesek vagyunk védekezni. Most azt kell felmutatnunk, hogy támadni és támadásból győzni is tudunk. Ehhez pedig ki kell fejlesztenünk a magyar soft power képességét – ez egy ország képessége arra, hogy kultúrájából, politikai eszméiből és stratégiáiból fakadóan befolyással bírjon a világban zajló dolgok menetére, ezt nekünk, politikusoknak, elemzőknek, újságíróknak és influenszereknek együtt kell véghez vinnünk. Az előttünk álló kihívások nagyok, de én optimista vagyok, mint a székely parancsnok: ha teljesen bekerítettek minket, legalább minden irányba támadhatunk.

Isten áldja önöket, Isten áldja Magyarországot!

(Szánthó Miklós beszédének szerkesztett változata, mely 2025. március 28-án Budapesten, az Igazságháborúk IV. Szuverenitás és Véleményszabadság című, a Magyar Nemzeti Médiaszövetség és az Alapjogokért Központ szervezésében megvalósult konferencián hangzott el.)