Évtizedek óta figyeli az ember, ki mond nagyobbat a Kádár-korszakról. Az egyik oldalon – utólag elmesélve – néhányan ellenálltak, de miután ők nincsenek sokan, több szó most ne is essék róluk. Hiszen ott a másik ember, aki illedelmesen befogta a száját, rendszerint azért, mert kellett a víkendház, a szakszervezeti beutaló, a soron kívüli sumákolás, a „protekció”, a kis Polski meg persze a hit, hogy Kádár jót akar, működik itt minden, azért ez nem az NDK, kispajtás, kacsintott az illető, majd meghúzta a langymeleg Kinizsi sört.
Aki utólag kétli, hogy hazánkban milliószámra kívánták volna a rendszerváltozást az emberek 1989-ben, alaposan téved. A hajó végül is nem azért merült el, mert a partról felrobbantották, hanem zátonyra futott, így menthetetlenül elsüllyedt. A társadalomban valaha forrt indulatok lassan elcsendesedtek az 1980-as évekre, jövőkép nem volt, legfeljebb pillanatnyi érzések, vágyak.
Hogy a belvárosi értelmiség mindebből semmit sem érzett, nem számít, nekik sem akkor, sem ma nincs fogalmuk arról, hogy éppen mi a legkisebb többszöröse az ország népének Szentpéterfától Vésztőig. Arról tehát, hogy valójában milyen volt a Kádár-korszak, hogyan dübörögtek a mindennapok, mit éreztünk, hogyan festettünk kívül-belül, mindannyian csak töredékes emlékeket őrzünk, ráadásul különbözőeket.
Akkor most hadd mondjam el röviden, szerintem milyen volt a Kádár-korszak. Egészen pontosan a hetvenes–nyolcvanas évek, hiszen az első másfél évtizedről fogalmam sincs, nem éltem át. A Kádár-korszak második fele mindenekelőtt unalmas, szürke és jellegtelen volt, vörös diktatúra némi szabadságfokkal megspékelve (ennek egyetlen oka az 1956-os forradalom), kiszámítható, bürokratikus és minden szintjén lassan rothadó.
Aki ma diktatúrázik – mert mondjuk nem drogozhat szabadon vagy nem ronthat meg fiatalkorúakat nyílt színen –, talán elhiszi a sajtó hazug részének, hogy a Kádár-korszakban egy pofon sem csattant el. Elcsattant, bizony. Még az 1980-as években is következmények nélkül pofon vert a rendőr, ha a művház mellett álldogáltál, és nem tetszett neki, hogy momentán ott vagy. Ha pedig jártattad a szádat, simán kizártak az egyetemről és a felsőoktatásból.
A hadseregtől a bulikon át a munkahelyedig mindenütt besúgók figyelték és jelentették, hogyan vélekedsz a világról.
A hanglemeziparban néhány félkretén döntött arról, kinek lehet nagylemeze, milyen szövegeket kell betiltani. Az irodalompolitikában az utolsó pillanatig – sőt még azon túl is – dívott a marxista ízlésdiktátum, aki nem simult a rendszerbe, azt megfenyegették, száműzték az irodalomból. Mindez és ezer más deformáció tény tehát, de ma nyilván sokkal jobb azt sugallni, hogy Kádár szerette a népet és a szabadságot. Valójában az állam propagandakirendeltségei évtizedeken át olyan szólamokat zengtek, amelyről keletkezésük pillanatában mindenki tudta, hogy ordas hazugságok.
