Mindenki tudta? Olvasgatom a Rolls Frakció zenekar egykori dalszövegét.

„Szabad vagyok! – mondta a majom a rácsnak. Én nem! – mondta a rács. – Engem majmok közé zártak.”

Igen: ez a Kádár-korszak. Nem pontos, hanem hajszálpontos látlelet. Ha valaki nem értené pontosan – mert nem élt valóságos diktatúrában –, hadd segítsek. Arról szól, hogy vannak emberek ebben az országban, akik szabadnak hiszik magukat, és önfeledten hirdetik másnak a boldogságukat. Aztán vannak olyanok, akik arra figyelmeztetnek, hogy egy frászt vagyunk mi szabadok, ráadásul aki látja a valóságot, a leigázottság mértékét, annak olyan vak és ostoba emberekkel kell együtt élnie, mint mondjuk te.

Majom és rács. Mindig erről szólt a történet. Mese az igazságos Mátyásról, de csak utólag, mert a maga idejében halálra adóztatott minket. Parasztlázadásról, amely nem az „urak” ellen vagy a szabadság oltalmazására irányul, hanem arra, hogy tökrészegen felgyújtsák a kastélyokat, bezabáljanak, és új királyt válasszanak maguknak a bozótos szélén. Ők szabadok vagy áldozatok? És vajon az, aki a majomról és a rácsról megfogalmazta ezt a mesét, felrázta, kiigazította, felszabadította az ország népét az 1970-es, 80-as évek fordulóján?

Aki átélte a kései Kádár-korszakot, már gyermekkorában elveszítette az illúzióit. Pontosítsunk: általában tudja, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Egy részük menthetetlenül majom, egy másik pedig rács. Magyarázni közös sorsunkat érintő ügyekről, megértetni velük, hogy mi a tét, mi a bűn és mi a szabadság, részint kötelessége a szellem embereinek, másrészt nyilvánvalóan felettébb bonyolult ügy. Ennek ellenére a tapasztalat azt mondatja velünk, hogy reménytelen helyzetek a közéletben sincsenek. 2010 óta például szárba szökkent, amiről hosszú időn keresztül csak álmodoztunk.

Ma modern, erős, nemzeti Magyarország épül, és szó sincs arról, hogy a mostani helyzetet bármiért elcserélnénk. Aki sutba vágná ezt a másfél évtizedet, vagy semmit sem érzékelne az őt is elborító szennyáradatból (hiszen majomnak született, cselekvő akarat nélkül él), vagy keservesen megbánná, hogy a rácsnak prédikált ahelyett, hogy a saját sorsán segített volna. Csakhogy aki nem majom, már most is szolgálhat egy felettébb fontos tanáccsal: utólag már késő. Ha mondjuk a lakosság húsz százaléka frissen érkezett, és nem akar beilleszkedni, nem beszéli az államnyelvet, valamint a fegyveres szárnyuk nem demokráciát, hanem mondjuk kalifátust akar, már nincs mit tenni. Akkor merő ostobaságból felemésztettük a saját és utódaink jövőjét, átadtuk a terepet, és többé nem élhetünk a saját civilizációs normáink, hagyományaink szerint.

És ez csak egyetlen példa.

Annak pedig rendszerint az a vége, hogy lepottyanunk a fáról, bármilyen ügyesen is egyensúlyoztunk addig az ágakon.

Pedig a rácsnak ott kell állnia. Azért is, hogy mindig a szabadságra emlékeztessen: hogy eddig, és ne tovább. Valamint azért, hogy feltartóztassa mindazt, ami a majmoktól bátran tanyát verhetne mindenütt, ahol közös életre rendezkedtünk be. A rács hallgat, de szívós és örökké áll. Legyél rács, és soha ne alkudozz a majmokkal, ha megteheted! Rájuk is vigyázol, értük is dolgozol, ha döntesz olyan ügyekben, amelyeket ők – bölcsesség, ész, erkölcs vagy tudás híján – képtelenek elfogadni. Ha valamit, ezt tényleg megtanulhattuk a Kádár-korszakból.