Csak ezüst… Nahát!

Akik most ott vannak Tokióban, bizony abban, amit csinálnak, legjobbak a világon. Akkor is, ha némelyikük „csak” ezüstérmes.

Tokió, 2021. július 25. Az ezüstérmes Siklósi Gergely a férfi párbajtõrözõk egyéni versenyének eredményhirdetésén a világméretû koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as tokiói nyári olimpián a Makuhari Rendezvényközpontban 2021. július 25-én. MTI/Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

Ömlenek ránk a beszámolók, az eredmények a sajtóból a világ legnagyobb sportrendezvényéről, a tokiói olimpiáról. Ezeken belül természetesen elsősorban a mieink szereplését kísérjük figyelemmel – nem számít az időeltolódás sem, gyakran a pihenés óráit is feláldozzuk, ha esélyünk van arra, hogy tanúi legyünk egy-egy magyar sikernek. Ez a sikervárás azonban az utóbbi időben mintha sajátosan alakult volna. Rendre születnek ugyanis a magyar eredményekhez kommentárok is – sőt, olykor úgy tűnik, mintha a negatívak már az eredmények megszületése előtt készen lettek volna, balsiker esetén pedig máris kész az „eredmény”, ráadásul gyakran politikai köntösben. Például a női kézilabda-válogatottunk néhány veresége után csakhamar az ellenzéki sajtóban megjelent, miszerint ennek egyik oka az, hogy sportág szakszövetségének elnöke egy kormánypárti parlamenti képviselő.

Az események kapcsán azonban elhangzanak olyan vélekedések is, amelyek elsősorban nem valamelyik politikai párt címkéjével keltenek figyelmet, inkább egy Magyarországon meglehetősen elterjedt kötözködési szándékot mutatnak. „Kössünk bele, mutassuk meg, hogy mi jobban értünk hozzá.” Megmutatkozott ez már a játékok megkezdése előtt, a bevonulásnál is. A „szakértők” szerint nem volt jó a ruha, amit a magyar sportolók viseltek. Nos – a ruha olyan volt, amilyen: a tervező megtervezte, megvarrták, kicsit illeszkedett a helyi stílushoz, elegáns is volt meg nyárias is. Akiknek azonban a Május 1. Ruhagyár vagy a Vörös Október Ruhagyár korábban ilyen alkalmakkor viselt feszes kiskosztümjei, egyenzakói jutnak eszükbe, azoknak persze hogy nem tetszett – és ez csak a bevezetés volt.

Az igazi az eredményeknél jött, ugyanis a magyarok – mint az várható volt – nem csak aranyérmeket nyertek. Ha pedig „csak” ezüst lett az az érem, sőt le is szorult a magyar versenyző a dobogóról, és be kellett érnie egy negyedik vagy éppen hetedik, esetleg tizedik hellyel, akkor rázendített – és rázendít azóta is – a kórus a „haladó” sajtótermékekben meg az úgynevezett fotelszurkolói körökben is. Minek ez a nagy sportmánia, miért erőlteti a kormány, ezek nem dolgoznak, a mi pénzünkön történt a felkészülés, az utazás, az ottani ellátás, aztán később majd járadékot is kap mindegyik olimpikon – és akkor csak egy nyomorult ezüst?! Vagy még az sem?!

A középkorúak még emlékezhetnek rá: volt Budapesten a könnyű műfaj színpadain egy népszerű konferanszié – ma úgy mondanánk: sztendapos – , Kellér Dezső. Összehúzott függöny előtt jelent meg, általában kicsit széthúzta, és jellegzetes, enyhén rekedtes hangon elkezdte: „Kedves közönség!” Egyszer, amikor ugyancsak sportvilágesemény napjait éltük, arról beszélt, hogy a világ legnagyobb hegedűművésze a műértő szakma meg a nagyközönség szerint is Yehudi Menuhin, a második pedig Jasha Heifetz. Hallgatjuk, kedves közönség – mondta – rádión, nézzük tévében az eredményeket, örülünk, ha a magyar sportoló nyer és aranyérmet akasztanak a nyakába, de fanyalgunk, ha „csak” ezüstöt kap. Nos, Kellér ehhez azt tette hozzá, hogy ő nagyon boldog lenne, ha úgy tudna hegedülni, mint az „ezüstérmes” Jasha Heifetz. Ha tehetséges lenne, és az adottságait kitartással, szorgalommal olyanná tudná fejleszteni, hogy a világ hangversenytermeiben ünnepelnék – merthogy a „második helyezett” Jasha Heifetz ilyen. Ez a hasonlat akkoriban gyakran emlegetett példázat volt a közbeszédben meg a sajtóban is.

Visszatérve napjaink mindent jobban tudó foteldrukkerei­hez, érdemes lenne megkérdezni tőlük nem csak azt, hogy vállalnák-e a rengeteg hajnali edzést, az edzőtáborozásokat, a verejtékes súlyzózást, a kimerítő futásokat, szóval nem csak ezeket. Viszont elgondolkoztak-e már azon, hogy választott foglalkozásukban, szakmájukban, amit művelnek: a világ legjobbjaihoz tartoznak-e? Mert akik most ott vannak Tokióban és futnak, úsznak, vívnak, birkóznak vagy éppen hegyikerékpároznak, bizony abban, amit csinálnak, legjobbak a világon. Akkor is, ha némelyikük „csak” ezüstérmes.

A szerző újságíró

Borítókép: Az ezüstérmes a férfi párbajtőrözők egyéni versenyének eredményhirdetésén. Fotó: MTI/Illyés Tibor)