– Ki irányította valójában a rendszerváltást? – kérdezte lapunkban megjelent írásában nemrég Fricz Tamás politológus. Harminc éve merengünk ezen – Mélyszántásomban most én is ezt teszem.
Abban talán mindenki egyetért, hogy igazából nem a nép akarata győzedelmeskedett. Fricz Tamás elitforradalomnak vagy inkább elitegyezkedésnek nevezi az akkortájt történteket. Igaza van. Csak felemás eredményeket hozott, és ami ennél elkeserítőbb: a pártállam túlélői elérték, amit a megváltozott helyzetben elérhettek. A suta ellenzék, miközben belebonyolódott a bukottakkal való alkudozásokba, elveszítette kapcsolatát igazi támogatóival. Túl közel engedte magához a pártállam kaméleonjait, ráadásul – szemben a többi volt szocialista országgal – hagyta, hogy a diktatúra volt vezetői a későbbiekben is felelős tisztségeket viselhessenek. Azok meg éltek az alkalommal, naná, markukba nevetve mentették át magukat az első szabad választásokig, sőt nemzetközi támogatással, ahogy csak lehetett, akadályozták az igazi rendszerváltást. Rövidesen pedig az is kiderült, hogy az „ellenzéki” SZDSZ antikommunizmusa orbitális hazugság – a liberális párt négy évvel később, 1994-ben összebútorozott a kormányzó posztkommunistákkal. Ismerős a történet.
Maga a lakosság, a változást igazán akaró civil erő csak nézője lehetett a rendszerváltásnak – az ellenzéki pártok nem tartottak rá igényt. Csurka István, az MDF alelnöke 1992 augusztusában a Magyar Fórumban megjelentette a Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című írását, amelyben tűpontosan leírt mindent, a tömegektől való eltávolodás veszélyeit is. (Nem véletlen, hogy hamarosan mennie kellett a pártból – bár akkor már alighanem ő is ezt akarta.) Az általa alapított Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) – amelytől furamód nemcsak a bal-, hanem az akkori jobboldal is megrettent – szinte mai Békemenet-méretű, százezres tömegrendezvényei hamar bebizonyították, a rendszerváltást komolyan gondoló embereknek igenis van mondanivalójuk. Nem véletlen, hogy az 1998-as választáson a MIÉP minden gáncsoskodás ellenére bejutott a parlamentbe.
Ma már kevesen vitatják, hogy amit Csurka István politikai pályája során megjósolt, mind hajszálpontosan bejött: a folyamatok, a módszerek, a tendenciák, a következmények. (Még a közelgő migránsáradatra is figyelmeztetett.) Már az Antall-korszak elején látta, kimondta és megírta, hogy a rendszerváltás voltaképpen nem más, mint szimpla hatalomátmentés. Vagy, ha úgy tetszik: visszarendeződés. Csak 1994-ben, amikor az MDF-kormány helyére visszaözönlöttek a szocialistává lett kommunisták, akkor ébredt rá az ország, mennyire igaza volt az író-politikusnak. De akkor már a pufajkás hirdette az igét, álnok partnere, az SZDSZ pedig szinte teljesen elfoglalta a sajtót. (Arról az ellenszélről, amit szegény Csurka életében kapott, ma sem tudok indulatok nélkül beszélni. Éleslátását, emberi nagyságát sajnos a nemzeti oldal sem értékelte igazán – a kilencvenes évek elején még az akkori, „Fodor Gábor-os” Fidesz is ellenfélként kezelte…)
Csurka Soros Györgybe is belelátott. Felismerte, hogy a dörzsölt spekuláns már a kommunista összeomlás utáni világra gondolt, amikor a nyolcvanas évek közepén a nemzet „jótevőjeként” felbukkant. Soros úgy okoskodott, a kiéheztetett magyarságot fillérekkel le lehet kenyerezni. Azért hozta a pénzét, hogy ne legyen forradalom, a rendszerváltás ne járjon elszámoltatással. Legutóbbi évértékelőjén Orbán Viktor miniszterelnök is kitért kéretlen jótevőnkre, aki háromszor próbálta meg kifosztani Magyarországot. Először az Antall-kormány idején, amikor fel akarta vásárolni a teljes magyar államadósságot, majd 1994-ben, amikor az OTP Bankot próbálta megszerezni, legutóbb meg 2015-ben jelentette be, kész hitelekkel finanszírozni évente egymillió migráns betelepítését.
Kicsit elkalandoztam.
Szóval kik irányították a rendszerváltást? Hát nem azok, akiktől azt reméltünk. Mondjuk ki végre: ami harminc éve történt, inkább volt sanda átejtés, semmint igazi, régen várt fordulat.
