Srebrenica még borzasztóbb történet: a városka az ENSZ védelme alatt állt, de a holland békefenntartók tétlenül nézték, ahogy a szerb csapatok elfoglalják 1995. július 11-én, majd elhurcolnak közel nyolcezer bosnyák férfit és fiút, akiket aztán a következő napokban lemészároltak. A vérengzést azóta a hágai Nemzetközi Törvényszék népirtásnak minősítette, és Radovan Karadzic akkori boszniai szerb elnököt negyven év börtönre ítélte. A srebrenicai eseményeket a második világháború óta elkövetett legszörnyűbb mészárlásnak tartják Európában, ám a hivatalos szerb álláspont szerint bár szörnyű bűncselekmények történtek ott, a gyilkosságokat nem lehet népirtásnak minősíteni.
Szarajevóra visszatérve, értem ugyan a politikus logikáját, de nem tudom elfogadni. Amiről nem beszélünk, az kikopik az emlékezetből: nekem sem egyszerű előhívnom az emlékeimet azokról a borzalmas napokról. Húsz-egynéhány év nagy idő, és akkor még nem volt internetes világ, ezért a kereső nem segít. Az egykori újságcikkek, amelyeket bedobozolva tartottam a lakásom pincéjében, tavaly trópusi eső áldozatai lettek, így újraolvasással sem tudom frissíteni a memóriámat. Képek maradtak meg: felborult villamos fedezékében állunk, hogy aztán cikcakkban átszaladjunk az útkereszteződésen, mert a dombokról belátható szakaszokat szerb mesterlövészek tartják ellenőrzésük alatt. A mai gyerekek ezt csak videojátékban tudják elképzelni, de az akkori szarajevóiaknak nem volt újraindító gombjuk, ha találat érte őket.
Emlékszem a piacot ért aknatalálatra – akkor épp nem voltam a városban, de a hatvannyolc ember halálával járó támadás sokkoló képei az egész világot elborzasztották. Eszembe jut egy vacsora az egyik ottani magyar családnál, rögtön az ostrom után: a magunkkal hozott főtt tojást olyan áhítattal fogyasztották el – hiszen hónapok óta nem jutottak hozzá hasonlóhoz –, hogy attól a pillanattól egy falatot sem ettünk a fotós kollégával, mert így megmaradhatott minden nekik.
