Főpapi sorsok Kelet-Közép-Európában

Néhány nappal azt követően, hogy a Vörös Hadsereg 1944. október végén megszállta Kárpátalját, az ungvári moziban ünnepséget tartottak a „nagy október szocialista forradalom” emlékére, egyben a győztesek tiszteletére. A szovjetek ez alkalomból felkeresték a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye püspökét, Romzsa Tódort, és felszólították: tartson beszédet a rendezvényen. Romzsa az elvárások ellenére csak rendkívül visszafogott szavakkal üdvözölte a megszállókat, ám a Zakarpatszkaja Pravda nevű helyi lapban másnap – valótlanul – már úgy adtak hírt a beszédről, hogy a püspök az egyházmegye nevében hitet tett Kárpátalja népének „évszázados vágya mellett” miszerint egyesüljenek Ukrajnával. Amikor a püspök kifejezte tiltakozását, azt a választ kapta, hogy „Ön nem így beszélt, de ezt kellett volna mondania”. Romzsa azonban később sem „úgy beszélt”, ahogy a hatalom elvárta tőle, emiatt pedig komoly árat fizetett, csakúgy, mint számos más kelet-közép-európai egyházi vezető. Róluk szólt az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által az Országházban február 13–14-én megrendezett, a Mindszenty-per hetven év távlatából. Főpapi sorsok Kelet-Közép-Európában című konferencia, amelynek mindkét nap telt ház előtt, óriási érdeklődés mellett elhangzott előadásai alátámasztották Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatójának szavait: „Ami Mindszentyvel történt, az nem magyar sors volt, az közép-európai, kelet-európai sors volt.”

Life-különszám és párizsi tüntetés

A második világháborút követően szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai országok egyházakkal szemben folytatott politikájában a helyi sajátosságokból fakadó jelentős eltérések mellett számos párhuzamot is megfigyelhetünk. Az 1940-es évek végétől az egyházak megtörésének meghatározó elemeivé váltak a főpapokkal szemben indított koncepciós eljárások, amelyekre a térség országaiban Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros-hercegprímás 1948 karácsonyán történt letartóztatása és kirakatpere szolgált mintaként.

Mindszenty alakja – mint arra köszöntőjében Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke rámutatott szimbólummá vált, több értelemben is. Egyrészt a kommunista vezetés személyén keresztül igyekezett az egyházat a haladás erőivel szembeszálló feudalista csökevénynek beállítani, a tömegek szemében azonban az antikommunista ellenállás jelképévé vált, akinek a Life magazin különszámot szentelt, és akinek szabadon bocsátásáért Párizsban még tüntetést is szerveztek.

A konferencián a Mindszenty-per egészéről, kevéssé ismert részleteiről, valamint a magyarországi egyházüldözés más aspektusairól olyan neves kutatók osztottak meg érdekfeszítő részleteket az érdeklődőkkel, mint Balogh Margit (MTA BTK TTI), Fejérdy András (MTA BTK TTI), Zinner Tibor (Milton Friedman Egyetem, Magyar Zsidó Történeti Intézet), Somorjai Ádám (Pannonhalmi Főapátság), Kahler Frigyes (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum), Szabó Csaba (Magyar Nemzeti Levéltár), Mirák Katalin (Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága, Evangélikus Országos Levéltár), vagy éppen Soós Viktor Attila (NEB).

Mindenkit váratlanul ért, amikor a konferencia első napjának egy pontján Habsburg-Lotharingiai Mihály, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány elnöke szót kért, és bejelentette: Ferenc pápa a tiszteletreméltók sorába emelte a keresztény erényeket hősies fokon gyakorló Mindszenty Józsefet, ami a boldoggá avatás előszobáját jelenti.

A „szlovákiai Mindszenty-per”

Az internetes élő közvetítés során is sokak által követett konferencia legnagyobb újdonsága az volt, hogy a keleti blokk egészében mutatta be a kommunisták egyházellenes politikájának lényegi egyezőségét, egységben láttatva azt a határon túli magyarság sorsával. A Mindszenty-per Szlovákiában közvetlenül is kifejtette a hatását, a helyi kommunista vezetés ugyanis a magyar kisebbség érdekében tevékenykedő szervezettel, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetséggel való leszámolásra használta fel az eljárást. A Bukovszky László (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja) által ismertetett koncepciós per megindítását az ÁVH és a szlovák titkosszolgálat (STB) szoros együttműködése előzte meg.

A szervezet két tagját, a Mindszenty szlovákiai ügynökeinek kikiáltott Varró Istvánt és Krausz Zoltánt az érseknél lefolytatott házkutatás során lefoglalt dokumentumok alapján Budapesten őrizetbe vette az államvédelem, majd átadták őket szlovák kollégáiknak. A szlovák állambiztonság koncepciósper-gyártó think tankje végül arra jutott, hogy az összeesküvés élén a szövetség 1949. március 2-án letartóztatott vezetője, Arany A. László áll, aki titkos államellenes szervezetet alakított azzal a céllal, hogy megdöntse a csehszlovák népi demokratikus rendszert. Emellett társait hírszerzésre utasította, és a megszerzett információkat a Nyugat beépített kémjén, Mindszentyn keresztül igyekezett az ellenséges hatalmak tudtára hozni, hogy ennek segítségével Dél-Szlovákiát elszakítsa Csehszlovákiától. A perbe fogott 32 gyanúsított közül végül tízet ítéltek szabadságvesztésre. A legsúlyosabb, nyolcéves szabadságvesztést Arany kapta.

A perrel a hatalom egyik fő célja az volt, hogy jogalapot teremtsen az egyházzal szembeni fellépésre. Ennek egyik kárvallottja Ján Vojtaššák szepesi püspök lett. 1950-ben a csehszlovák kommunista vezetés három magas egyházi méltóságot fogott perbe, Vojtaššák mellett Michal Buzalka római katolikus, valamint Pavol Gojdič görögkatolikus püspököt. Ez volt az egyetlen olyan eset a katolikus egyház jelenkori történelemben, hogy egyetlen perben egyszerre három püspököt vontak eljárás alá – mutatott rá Emília Hrabovec, a pozsonyi Comenius Egyetem professzora, a Pápai Egyháztörténeti Bizottság tagja.

A Mindszentyhez hasonlóan hajlíthatatlan antikommunizmusáról ismert Ján Vojtaššákot vizsgálati fogsága idején – újfent a magyar bíboroshoz hasonlóan – brutális eszközökkel kényszerítették arra, hogy olyan abszurd bűncselekményeket valljon be, amelyeket nyilvánvalóan sohasem követett el. A főpapot egy rendkívül szűk, fény, csap és mellékhelyiség nélküli magánzárkában tartották fogva, izzó fémtárgyakkal kínozták, kitörték a fogait, és hallucinogén drogokkal tömték. A 73 éves püspököt végül 1951 elején 24 év börtönre ítélték, de 1963-as szabadulását követően sem engedték vissza szlovák területre.

„Inkább voltam okos, mint erős”

A térség egyházi vezetői közül a nyílt konfrontációt választó főpapokkal ellentétben sokan határozott, de megfontolt és kompromisszumkész taktikát alkalmaztak a hatalommal szemben. Az ellene előkészített koncepciós pert végül elkerülő Ravasz László eredetileg saját, józan megegyezésre hajló magatartására utaló szavai – „inkább voltam okos, mint erős” – találóan jellemzik mind Márton Áron gyulafehérvári püspök, mind Stefan Wyszyński lengyel bíboros-érsek egyházpolitikáját.

Bár előbbi élete végéig a román állambiztonság látókörében maradt – elég, ha csak a róla szóló rekordmennyiségű, 236 kötetből álló, közel 80 ezer oldalnyi iratot kitevő megfigyelési dossziéra gondolunk –, 1955-ös szabadulását követően az egyetlen olyan katolikus főpapként tevékenykedett Romániában, akinek püspöki joghatóságát a Szentszék és a román állam egyaránt elismerte, ugyanakkor szabadlábon volt – hangsúlyozta előadásában Nagy Mihály Zoltán.

A lengyel társadalomban megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bíró Wyszyński, „az évszázad prímása” – akiről Łukasz Kamiński, a Wrocławi Egyetem oktatója, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának elnöke tartott előadást – többek között Mindszenty példájából tanulva elérte, hogy bár éveken át házi őrizetben tartották, végül nem fogták perbe, egyháza pedig jóval kisebb veszteségekkel vészelte át a sztálinizmus időszakát, mint a magyar vagy a csehszlovák. (Igaz, ebben szerepet játszott a lengyel egyház részvétele a németekkel szembeni ellenállásban.)

Méreginjekció és „gyanús körülmények”

A kompromisszumra való törekvés olykor azonban nem vezetett eredményre. Különösen igaz ez az ukrajnai (galíciai) görögkatolikusok esetében. Josyf Slipyj lvivi (lembergi) metropolita hiába próbált meg modus vivendit kialakítani a szovjet hatalommal, 1945-ben a nácikkal való kollaborálás teljesen alaptalan vádjával több ukrán püspöktársával együtt őrizetbe vették, és – mivel nem volt hajlandó áttérni az ortodox hitre – csak 1963-ban, a Vatikán közbenjárására szabadult.

Miután 1946 márciusában az ún. lvivi zsinaton a galíciai görögkatolikus egyház egyesült az orosz ortodox egyházzal (mint arra Josyf Slipyjről szóló előadásában Oleh Turiy, az Ukrajnai Katolikus Egyetem Egyháztörténeti Intézetének munkatársa felhívta a figyelmet, a tanácskozáson részt vett 227 klerikus közül 155 szovjet ügynök volt), már a kárpátaljai görögkatolikus közösség számára sem lehetett kérdéses, milyen sorsot szánt nekik a hatalom.

Kárpátalján elsősorban az egyházüldözéssel szembeni erőszakmentes ellenállás meghatározó alakjává vált Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök állt a hatalom célkeresztjében. Miután Nyikita Hruscsov, az ukrán kommunista párt első titkára 1947 nyarán engedélyt kapott Sztálintól Romzsa likvidálására, a püspököt előbb egy balesetnek álcázott gyilkossági kísérlettel próbálták meg eltenni láb alól, majd miután a merényletet túlélte, a munkácsi kórházban egy magát ápolónőnek álcázó szovjet titkosügynök méreginjekcióval végzett vele.

Korántsem Romzsa volt az egyetlen a kárpátaljai görögkatolikus klérus tagjai közül, aki erőszakos halált halt. Többeket az ungvári börtönben lőttek agyon, Legeza Péter atyára kötélnyomokkal a nyakán találtak rá, míg mások „gyanús körülmények között” haltak meg. Orosz Péter püspököt 1953. augusztus 27-én egy milicista a nyílt utcán két pisztolylövéssel tarkón lőtte. 1958. december 4-én Zavagyák Bazilt egy teherautóval elgázolták, majd három pribék kiugrott az autóból, és agyonverte.

Sokan megjárták a „keleti akadémiát” (Bendász István görögkatolikus pap nevezte így a Gulagot), a 74 éves Kohutics Tivadar pedig szörnyethalt, amikor 1955 szeptemberében közölték vele, hogy szabadul az ábezi (Szibéria) lágerből. A kárpátaljai görögkatolikus egyházban a harminc vértanú és százhuszonhét – 10–25 év börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítélt – hitvalló mellett ötven „rejtett” hitvallót is számontartanak. Ők azok, akik ugyan szintén nem hódoltak be a hatalomnak, ám a letartóztatást is elkerülték.

Mint előadásában Szabó Konstantin kárpátaljai görögkatolikus pap kiemelte, nekik talán még nehezebb volt, mint a már elítélt papoknak, ők ugyanis folyamatosan azt várták, mikor kerülnek sorra. A Kelet- és Közép-Európában a papok és ismerőseik, hozzátartozóik körében a sztálinizmus tombolása idején uralkodó hangulatot talán Stefan Wyszyński egyik fogságban papírra vetett mondata fejezi ki a legjobban: „Küszöbönálló letartóztatásom annyira bizonyosnak tűnt, hogy már a sofőröm is állás után nézett.”

Szabó Konstantin megrendítő előadásában saját családja élményeiről is beszámolt. Miután görögkatolikus pap édesapját 1950. április 25-én letartóztatták, édesanyja – mivel férje az „állam ellensége” volt – sokáig nem kapott munkát. Egy alkalommal „egy volt szeminarista spicli” felajánlotta neki, hogy ha a szeretője lesz, elintézi, hogy ne rúgják ki aktuális munkahelyéről, egy másik alkalommal pedig a KGB szorgalmazta, hogy álljon besúgónak, ennek révén ugyanis megszűnhetnek az elhelyezkedési gondjai. Végül egy volt kispap adott munkát a családfenntartó édesanyának.

A szovjet egyházellenes politika a főpásztor nélkül maradt kárpátaljai református egyházat is erőteljesen sújtotta. Amellett, hogy 1945 és 1948 között végbement az egyház teljes vagyonfosztása, 1946-ban kezdetét vette a református lelkészek elhurcolása. A letartóztatások 1949-ben tetőztek. Összesen több mint több mint húsz lelkipásztor került a Gulagra. Ahogy előadásában Fodor Gusztáv (Károli Gáspár Református Egyetem) fogalmazott, mindannyian modern gályarabok voltak. Hárman közülük – Narancsik Imre nagymuzsalyi, Balogh Sándor eszenyi, Szutor Jenő beregszászi lelkipásztor – nem tértek vissza a munkatáborból.

Román–magyar egységfront?

Romániában Mindszenty személye már jóval a perét megelőzően felkeltette a helyi kommunisták érdeklődését. Úgy ítélték meg, elvtársaik 1945. őszi magyar parlamenti választásokon elszenvedett vereségének hátterében elsősorban a Mindszenty által vezetett katolikus egyház aknamunkája állt. Attól tartottak, hogy a főpap és az általa vezetett egyház befolyása a romániai római katolikusokra és görögkatolikusokra is hatással lehet, akik egyesíthetik erőiket egy szovjet típusú, ateista ihletésű berendezkedés kibontakozásának megelőzése érdekében – fejtette ki előadásában Cristian Vasile (Román Tudományos Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézete).

A román görögkatolikusok végül a galíciaiakhoz hasonló sorsra jutottak. Az 1948. október 1-jén Kolozsváron megtartott álzsinaton harmincnyolc, a kommunista hatóságok által megfélemlített pap kimondta a görögkatolikus egyház egyesülését az ortodox egyházzal, ezzel elhárult a katolikus felekezetközi együttműködésből fakadó veszély. Október végén az összes görögkatolikus püspököt és több száz papot letartóztattak, akiket azonban szabadlábon hagytak, titokban tovább folytatták tevékenységüket.

A kommunista titkosrendőrség ezt követően is igyekezett megakadályozni, hogy széles körű együttműködés alakuljon ki a magyar katolikusok és a román görögkatolikusok között, ám etnikai és vallási előítéletekre rájátszó mesterkedéseik nem minden esetben vezettek eredményre. Amellett, hogy Márton Áron tiltakozott a görögkatolikus egyház bekebelezése miatt, Scheffler János római katolikus szatmári püspök pedig azt javasolta papjainak, hogy támogassák a felszámolást követően illegálisan tovább működő görögkatolikus egyházat, sok román görögkatolikus ezt követően magyar katolikus miséket látogatott.

Afrodiziákum a levesben

A kommunisták az egyházi vezetők diszkreditálása tekintetében nem ismertek kegyelmet. Alojzije Stepinacot, a papi pályára lépése előtt egy magyar származású tanítónővel jegyben járó zágrábi érseket a náci megszállókkal és az usztasákkal való kollaborálás vádjával 1946. október 11-én – miután nem volt hajlandó egy Rómától független horvát katolikus egyház létrehozására – 16 évi börtönre ítélték. Az 1945. május 8-tól (a jugoszláv hadsereg ezen a napon foglalta el Zágrábot) az ítélet kihirdetéséig eltelt 521 nap során a vezető horvát lapokban – mint előadásában Tomislav Anić (Horvátországi Katolikus Egyetem) felhívta a figyelmet – több mint 1400 lejáratú hangvételű cikk, valamint gúnyos karikatúra vagy képregény jelent meg Stepinacról és a horvát katolikus egyházról. Az érseket többek között „vérszomjas mészárosnak” nevezték, és ragadozókarmokkal ábrázolták.

A második világháború alatti meghurcoltatás sem jelentett garanciát arra egy egyházi vezető számára, hogy nem kerül a hatalom látókörébe. Josef Beran prágai érsek a második világháború során megjárta a Gestapo börtöneit és a dachaui koncentrációs tábort is. Berant 1949 júniusában tartóztatták le. Kezdetben házi őrizetben tartották fogva, majd szigorúan titkos helyszínekre internálták. Az érsek maga sem tudta, hol van, és olyannyira teljes elszigeteltségben élt, hogy még a kommunista sajtót sem olvashatta – derült ki Stanislava Vodičková (Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet, Csehország) előadásából.

A csehszlovák kommunista hatóságok mindent megtettek Beran lejáratása érdekében. Az internálás második helyszínén az érsek, valamint az egyetlen társaságát jelentő, háztartását vezető apácák egyikének levesébe és teájába vágyfokozó szereket kevertek, és azt tervezték, leleplező filmet készítenek arról, hogy a főpap tisztességtelenül bánik a nővérrel. Fokozták a megfigyelését, bepoloskázták az internálás helyszínéül szolgáló lakást, lyukakat fúrtak a falakba, és minden mozgást lefényképeztek. Végül csak egy év próbálkozás után – mivel nem vezetett eredményre – állították le a műveletet. Miután 1963-ban szabadon engedték, az állambiztonság továbbra is folyamatos megfigyelés alatt tartotta, és végül bíborosi kinevezését követően a csehszlovák hatóságok 1965-ben kiengedték Rómába, azzal a feltétellel, hogy nem tér vissza.

Jellemző, hogy a hatalom még 1969-ben bekövetkezett halála után is rettegett az érsektől, attól tartottak ugyanis, hogy zavargásokba torkollhat, ha a földi maradványait hazahozzák. A keleti blokk kommunista hatalombirtokosainak körében egyébként is különös divatja volt a halott egyházi vezetőktől való rettegésnek. Mindszenty halálát követően mariazelli sírja – ahogy arra előadásában Kovács Gergely felhívta a figyelmet – a magyar állambiztonsági szervek megfigyeléseinek egyik célpontjává vált, az albán kommunisták pedig gyakran tüntették el a sírokból a kivégzettek csontjait.

Bár Vinçenc Prennushit halálában már nem gyalázták meg, a kommunista hatalommal szemben mutatott kiállása következtében sok más kelet- és közép-európai klerikushoz hasonló sorsa jutott. Ahogyan Mindszenty sorsa – amint Márai fogalmazott – „egyértelművé” vált a magyarság sorsával, úgy vált azonossá Prennushi életútja az albán nemzetével. A ferences atya, későbbi durresi érsek amellett, hogy folkloristaként, fordítóként és költőként is ismertté vált, társalapítója és tagja volt az Albán Irodalmi Bizottságnak, amely lerakta a modern albán sztenderd nyelvváltozat alapjait, és az albán női egyenjogúsítási törekvésekben is komoly szerepet vállalt, miután erőfeszítéseinek köszönhetően léphettek fel először nők színpadi előadásokon Albániában – tudhattuk meg Rigels Halili (Varsói Egyetem, Kelet-Európai Tanulmányok Központja) előadásából.

Mindez kevéssé hatotta meg az Albánia kommunista diktátorát, Enver Hoxhát, aki – miután eredménytelenül próbálta meggyőzni az érseket, hogy működjön közre a „nemzeti”, Rómától független albán katolikus egyház létrehozásában – 1947-ben zöld lámpát adott Prennushi letartóztatására. A kemény fizikai munka és a kínzások következtében a 20 év kényszermunkára ítélt érsek egészsége megrendült, és 1949-ben a fogságban meghalt. Három muszlim férfi temette el, a szertartás a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. Ám ahogy Rigels Halili fogalmazott: Prennushinak számos honfitársával ellentétben legalább van sírja.

A szerző a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának történész-kutatója