Gyűlöletkeltő történelmi hősök?

Horn Gábor és más liberális politikusok mély aggodalmukat fejezték ki az Alapjogokért Központ kisfilmje láttán.

Forrás: Facebook (képernyőfotó)

Álljon itt egy jellemző, sommás vélemény a Facebookról az Alapjogokért Központ kisfilmjéről: „Szomorú, hogy boldogság, nevetés és jókedv helyett az állandó ellenségkeresés és harc, a gyűlölködés, a rasszizmus, a nacionalizmus és a sovinizmus a trendi.” A bejegyzés szerzője hozzátette: „A múlt nagyságába csak a jelenben szerencsétlen menekül.” Kovács Zoltán az ÉS címlapon megjelenő publicisztikájában ezzel szemben így retteg: „Ezeknél a formai kérdéseknél alighanem nagyobb gond, hogy mit is fogalmaz meg ez a mondanivalójában és képi megjelenítésében is a harmincas évek legsúlyosabb irredenta világát idéző film.”

Horn Gábor és más liberális politikusok az ATV stúdiójában fejezték ki mély aggodalmukat a félelemkeltő Igazság, erő, felemelkedés című kisfilm láttán.

Nézzük, miért is tojja össze magát majd minden liberális, baloldali értelmiségi, ha mozgóképen megjelenik a hét vezér, Hunyadi János kormányzó, Rákóczi Ferenc fejedelem, Petőfi Sándor, a szovjetekkel szembeszálló pesti srácok vagy éppen egy első világháborús szuronyroham. Miért talál sok magyar ember 2021-ben egy ilyen filmet irredentának, rasszistának, gyűlöletkeltőnek? Valóban a film tartalma váltja-e ki belőlük ezeket a reakciókat, vagy tulajdon prekoncepcióik, mindenre és mindenkire kiterjedő kormányellenességük és a szocialista évtizedekben zsigerileg beléjük nevelt viselkedésminták teszik-e ezt? Felmerül a kérdés: létezik-e a földön még egy ország, mely lakóinak egy része egészen egyszerűen összecsinálja magát ijedtében, ha nemzeti történelmének kiemelkedő pillanatait meglátja egy filmen? Vagy mi látjuk rosszul, és csakugyan ezrével akad olyan elvakult Orbán-gyűlölő, aki elhiszi, hogy szerencsétlen első világháborús katonáink önfeláldozó rohamával azt akarja a miniszterelnök üzenni, hogy rohanjuk le ízibe’ Romániát, Szlovákiát és Szerbiát? Létezik, hogy mindent csak ennyire torz szűrőn át képesek meglátni és meghallani?

Gyűlöletkeltés? A filmet újra és újra megnézve érthetetlen a vád. Mi a baj? Csak nem attól rettegünk, nehogy megsértsük „gyűlöletünkkel és sovinizmusunkkal” a megszálló tatárokat, oszmánokat, osztrákokat, szovjeteket?

Ellenségkeresés? Ne emlékezzünk eleink hazavédő küzdelmeiről? Inkább megint övezze hallgatás a nemzeti múltunkat, ahogy évtizedeken át övezte? Létezik még nemzet a világon, amely ennyire méltatlan módon hallgat a történelme felemelő évszázadairól? A most ismét rettegők talán unják már a sok Árpád-házról szóló filmet? Csömörük lenne a sok Hunyadi-mozitól? Elegük van talán a végtelen számú, Trianont feldolgozó filmből? Merthogy éppen a vádakat megfogalmazók, az állandóan sovinizmust és gyűlöletkeltést ismétlők hangadói érték el évtizedeken át, hogy ilyen filmek egészen egyszerűen nem vagy alig készültek. Azokról beszélek, akiknek már egy nemzeti zászló is tomboló, kirekesztő nacionalizmust jelent. Akik képesek a homoszexualitást jelképező szivárványos zászlót magasabbra tenni hivataluk oromzatán, mint hazánk, nemzetünk trikolórját. Tényleg ennyire gyűlöletes számukra minden, amit nemzeti múltunk képvisel? Tényleg ennyire zavarja őket, ha a múlt felemelő és tragikus pillanatai megjelennek végre valamilyen formában? Tényleg csak arról szólhat minden a múltunkkal kapcsolatban, hogy milyen bűnös nép vagyunk? Attól aztán tényleg lesz boldogság, nevetés, jókedv…

Miért lesz kimondottan ideges liberális honfitársaink egy része, ha magyar katonát pillant meg? Miért kezdtek kötelességszerű rettegésbe már tavasszal is, amikor magyar katonák őrjáratoztak hébe-hóba a magyar városok utcáin a járvány első hónapjaiban?

Úristen! Magyar katonákat kellett látniuk a magyar utcákon! De hisz ez skandalum! Zsigeri szinten sikerült az álpacifista, álhumánus nézetet elültetni nemzedékek tudatában. Igen, tudjuk, nem akarnak katonákat látni. Legfőképpen magyar katonát nem. Felfoghatatlan károkat okozott a sok évtizedes internacionalista nevelés; hogy milyen helyrehozhatatlan károkat, az részben kiviláglik ezekben a vitákban is.

„A lövészárokból kiugró magyar bakák meg az egész történelmi eseménysor azt sugallja, hogy mi, magyarok. Csak az a baj, hogy olyan sosem volt, hogy a medencében csakis magyarok éltek volna” – háborog Kovács Zoltán, az ÉS publicistája.

Úristen! Csakugyan arról szólna egy magyar történelmet felvillanó képsor, hogy mi magyarok? Apage satanas! Mi lesz így velünk? Hunyadi mellett sehol egy héber tüzér, egy lovári pattantyús? Sehol egy színes bőrű huszár Rákóczi seregében? Egy kínai honvéd Világosnál? No, belátom, ez csakugyan maga a megtestesült rasszizmus. Mert különben csupán a film alapján nem tudom, a publicista honnan tudja, milyen náció­hoz tartoznak Hunyadi, Rákóczi és a ’48-as honvédsereg katonái. Mert ezek a katonák a magyar hazát védték, akár rácok, akár románok, akár svábok voltak. Ennyi. Nehéz ezt megemészteni, de lesz rá idő.

„Készüljetek!” A kisfilm üzenete melletti szó szintén komoly rettegéssel töltötte el a hivatásos rettegőket. Úristen. Készüljünk? Mire? Hogy jöhet még olyan korszak, amikor esetleg fegyverrel kell megvédeni a hazánkat? A rossz hír az, hogy jöhet. És az is rossz hír, hogy tisztában vagyunk vele: nem minden honfitársunk lenne képes az életét adni a hazáért. De az a helyzet, hogy ez a kisfilm nem is nekik szól.

És ezzel ők is tökéletesen tisztában vannak.

A szerző író, újságíró