A közelmúltban zárult Házasság hete programsorozatában gyakran elhangzott, hogy a házasodási kedv örvendetes módon reneszánszát éli. A házasságkötések számának erőteljes csökkenése megállt, az 1970 és 2010 közötti mélyrepülést követően az elmúlt tíz évben kilencvenszázalékos növekedést tapasztalunk.
Hasonlóan pozitív tendenciaváltás történt a házasságok tartósságában. A válások száma hatvanéves mélyponton van, jelenleg a frigyeknek mintegy negyede végződik válással, miközben az ezredfordulón a házasságok fele, tíz évvel ezelőtt a 65 százaléka szűnt meg. A statisztika szerint a házasságot felbontók átlagéletkora 2010-hez képest mindkét nem esetében három évet emelkedett. Ez nem csupán a házasságkötés átlagéletkorának növekedését jelzi (egyébként egy életév körüli az emelkedés mértéke 2010-hez képest), hanem a házasságok élettartamának javulását, hosszának növekedését is magában hordozza: 2010-ben 12,9 év volt az átlagos házasságtartam, mely 2019-re 14,3 évre növekedett.
A válás egyike azoknak az eseményeknek, amely a legintenzívebb és legelhúzódóbb hatást gyakorolja a családi élet egészére. Nem véletlen a csaknem teljes körű egyetértés a magyar népességen belül azzal a megállapítással, hogy egy gyermek élete akkor igazán teljes és boldog, ha a szülők együtt nevelik fel őket. A válások számának csúcsát jelentő nyolcvanas és kilencvenes években érintette a legtöbb gyermeket szülei kapcsolatának felbomlása, a válásoknak csaknem hetven százaléka gyermekes családokban történt. Ez az arány 2010-ben 60-40 százalék volt, azóta harmadával csökkent azon válások száma, ahol gyermek van, így 2019-ben a felbomló házastársi kapcsolatoknak már „csak” felében neveltek gyermeket. A válást átélő gyermekek kormegoszlásában is jelentős változás történt, az évek előrehaladtával egyre kisebb arányban érintette a hat évnél fiatalabb korosztályt, ami összefügg a házasságok élettartamának növekedésével.
A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) és az Egyedülálló Szülők Klubja elvált férfiak és nők között végzett kutatásából kiderült, hogy a megkérdezettek leginkább a kommunikáció hiányát, illetve annak rossz minőségét okolták a kapcsolatok felbomlásáért, emellett lényeges válóoknak bizonyult az érzelmi elhidegülés és az eltérő gondolkodásmód, valamint az aránytalan teherviselés. A jó házasság első számú feltételeként a bizalmat jelölték meg, ezt követte a működő kommunikáció és az őszinteség. A válást átélt válaszadók kiemelten fontosnak tartották a függőségek kezelését, a családon belüli segítségnyújtást, az elérhető pár- és családterápiát, ezenkívül szorgalmazták a családi életre felkészítést minél fiatalabb életkorban, valamint kiemelten fontosnak tartották a házasság megbecsülését a közbeszédben.
A házasodási kedv és a válási szándék korábbi rendkívül kedvezőtlen tendenciájának megfordulásában és gyors javulásában az utóbbi tíz év családtámogatásában egyaránt jelen lévő anyagi és erkölcsi megbecsülés érhető tetten. A házasságok megőrzése, megerősítése, az elválás prevenciója a családi életre nevelés felkészítő, valamint a családok működését kísérő, segítő tevékenységekben ölthet testet. A kutatásban is kirajzolódó veszélyeket, kockázatokat előrevetítő felkészítés, a már működő párkapcsolatok esetében pedig a megerősítés vagy a gyengeségeket feltáró terápia nemcsak egy pár, hanem egy egész közösség boldogulását is szolgálhatja, miként Kopp Mária kutatásai egyértelműen bizonyították: a legjobb lelki és testi egészségvédő tényező a jól működő családi kapcsolat.
A szerző a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért tudományos elnökhelyettese
