Károlyi Mihály dicstelen országlása

Az első világháború éveiben a sajtót végig cenzori ellenőrzés alatt tartották a hatóságok. Egy dolgot nem lehetett cenzúrázni: az országgyűlési képviselők parlamentben elmondott beszédeit.

Forrás: csepeliek.blog.hu

A magyarországi horvátok és szerbek Szerbiához, az erdélyi románok a Román Királysághoz akartak csatlakozni. Milyen ígérettel lehetett őket erről lebeszélni? Teljesíthetetlen elképzelésnek tűnt, de a vereség beismerése előtt álló Magyar Királyság politikusai igazságos, területveszteség nélküli békében reménykedtek a wilsoni pontok alapján.

Kormány és ellenzék egyaránt ezt propagálta, mintha csak az Amerikai Egyesült Államok elnökének lett volna rendezési terve, a briteknek, franciáknak nem, és nem ígértek volna semmilyen magyarországi, ausztriai területeket a szerbeknek, olaszoknak, románoknak a háborús részvételért, ami maga után vonhatta az Osztrák–Magyar Monarchia súlyos megcsonkítását vagy feloszlatását.

Ebben a helyzetben kellett a magyar kormánynak helytállni, bárkik is foglalják el a bársonyszékeket. A Habsburg-ház magyar ágának feje, József herceg (akinek neve szintén felmerült kormányfőként) vezette a kabinetalakítási tárgyalásokat.

Ő még Tisza István újbóli kinevezésén is elgondolkodott, de maga Tisza beszélte le erről, mondván, hogy ezzel csak ártana, és jobb jelölt hiányában azt javasolta József hercegnek, Károlyit nevezzék ki miniszterelnöknek, mutassa meg, mit tud.

Hatalomra jutása pillanatában Károlyi Mihályt mindenki támogatásáról biztosította: az egyházi felekezetek vezetői, a magukat feloszlató régi pártok képviselői. Furcsa volt ez a népszerűség. Budapesten tömegek üdvözölték az új miniszterelnököt.

Eközben vidéken országszerte elszabadultak az indulatok, és a parasztság az urak kastélyai, majorságai ellen fordult, kifosztotta és sok helyen felgyújtotta azokat.

Parád község parasztjai Károlyi ottani kastélyát rabolták ki, fütyültek arra, hogy földesurukat a fővárosban hősként éltették.

Az új kabinetnek máris megoldhatatlannak tűnő feladatokkal kellett megbirkóznia. Az országon végigfutó erőszakhullámot a morálisan szétesett rendőrség, csendőrség nem tudta kezelni, a Károlyi-kormány által szervezett új karhatalomnak legalább ezer embert kellett kivégezni, mire decemberre helyreállították a közbiztonságot.

A frontokról hazarendelték a széteső Monarchia hadseregének magyar ezredeit, hogy védjék az állam határait. Részben rendezetten, részben rendezetlenül több mint egymillió fegyveres ember özönlött haza a hadszínterekről, akik nem akartak tovább harcolni.

A novemberben megkötött belgrádi katonai konvenció­ban meghatározták, hány hadosztályt tarthat fegyverben az ország. Ebből eredt, hány katonát kell fegyverben tartania a kormánynak. Ezért több évfolyamot nem szereltek le, nem bocsátottak haza, de ezek legénysége sem akart engedelmeskedni a tisztikarnak, bevethetetlen állapotban töltötték a következő hónapokat a kaszárnyákban.

A szélsőbalos befolyás alatt álló katonatanácsok pedig folyamatosan végezték bomlasztó tevékenységüket, vezetőjük, Pogány József több honvédelmi minisztert is megbuktatott, mire a kormányban felmerült, hogy őt kellene megfékezni.

A katonaság fegyelmi állapotát jól jellemezte az az eset, hogy amikor a miniszterelnök testvére, Károlyi József Fejér megyei főispán az automobilján a kastélyából a hivatalába ment, az út széléről ismeretlen katonák heccből belelőttek a gépkocsijába.

A hadsereget természetesen nemcsak azért kellett lefegyverezni, mert a belgrádi egyezmény ezt megkövetelte és mert a honvédek a fegyvereiket sokszor a háborúban nélkülöző családjukat ért sérelmek önkényes megtorlására akarták használni, hanem azért is, mert az alakulatok legénységének fele nem volt magyar, hanem valamely nemzetiséghez tartozott.

Őket pedig nem volt tanácsos fegyverben tartani, mikor a román és szerb csapatok átlépték a határokat, és megkezdődött a kampány (a gyulafehérvári román nagygyűlés), hogy azok saját anyaországukhoz csatlakozzanak.

November 16-án az Országház előtt kikiáltották a népköztársaságot. Csakhogy az államforma megváltoztatása nem kínált megoldást olyan kihívásokra, mint a spanyolnáthajárvány, amely ’18 novemberében – tehát egyetlen hónap alatt – ötvenezer áldozatot követelt.

A világháború második felében már akadozott a lakosság élelmiszer-ellátása, a nélkülözés mindennapossá vált, ezzel együtt az is, hogy a közélelmezési miniszter csendőröket és katonákat vetett be és elrekvirálta a termést. 1918 júniusában (!) ráadásul több vármegyében elfagyott a termés.

Károlyi kormánya sem tudta ezt pótolni, neki is a rekvirálás eszközéhez kellett folyamodnia. Ugyanígy problémát okozott a városok szénnel és tűzifával ellátása. Károlyi kormányát sok esetben a habozás, várakozás, naivitás jellemezte.

Megalkották a demokratikus választójogról szóló törvényt, de hosszú ideig haboztak a választások időpontjának meghatározásával. Végül 1919 áprilisára tűzték ki, de akkor már nem a népköztársaság, hanem a bolsevista, diktatórikus tanácsköztársaság volt hatalmon.

A február és március az elégedetlenségekről szóló hírek megemésztésével és a szociáldemokraták kormányon belüli térnyerésével telt. A kabinet erélytelensége, döntésképtelensége és az előttük halmozódó kezelhetetlen feladatok vezettek oda, hogy Károlyi elvesztette népszerűségét, a társadalom csalódott benne, a szélsőbaloldal és a jobboldal pedig más alternatíva felé tekintett.

A szerző tudományos munkatárs, Veritas Történetkutató Intézet