A Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg Csóti György Trianon után száz esztendővel című kötete, melynek alcíme: Beteljesedik-e a herderi jóslat az elveszített magyarlakta területeken? A kötetben található nemzetpolitikai elemzéseket a szerző a nemrég távozott kiváló költő és nemzete iránt a végsőkig elkötelezett Csoóri Sándor emlékének ajánlotta.
A kötet különös aktualitását adja egyrészről az „eltelt kerek 100 esztendő a világtörténelem egyik legaljasabb békediktátumának aláírása óta”. Ez az esztendő számunkra a nemzeti összetartozás éve is egyben, amely egy újabb száz évhez erőmerítést is jelent, különösen az elmúlt tíz esztendő nemzetpolitikai kormányzati intézkedéseinek is köszönhetően. Másrészről a szerző közeledő 80. születésnapja számomra lehetőséget nyújt egy száraz recenzión túli személyesebb sorokra, mintegy köszöntőre a bemutatáson keresztül.
A tanulmánykötet szerzőjét 1994-ben ismertem meg Parlamentbe kerülésemet követően. Egymással szemben ültünk a parlamenti patkóban. Egymással szemben ugyan, de én magam később eszméltem rá, hogy a keresztény konzervatív politikus-diplomata, a rendszerváltozás egyik élharcosa közelebb áll hozzám nemzetfelfogásban, mint az akkori körülöttem ülők.
Írásainak gyűjteménye hitvallás hazáról, nemzetről, országról. Ezt nem az élő udvariasság mondatja velem, amikor az ismertetőt írom a kötetről, hanem azok a közös küzdelmek során tett, elkötelezetten szilárd megnyilatkozásai, melyeket a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumában, a Nemzeti Összetartozás Bizottságában vagy a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsban közös munkálkodásunk során tett. A kötet a szerző elmúlt éveinek néhány elemzését, publikációját és interjúját fűzi egybe. Bár azokat magam is olvastam megjelenésükkor, de így egyben mégis egy koherens egységet nyújtó olvasmánnyá nemesül. Illyés Gyula temetése kapcsán született írása egy valóságos novella az 1980-as évek elejéről.
De az egész kötet nagy ívet rajzol a temetésén spontán felhangzó Himnusz alatt távozó érzéketlen vezetőktől, a közülük kilógó Kornidesz történelemtanárig, a közép- és kelet-európai országokban lezajló rendszerváltásoktól a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatói pozíciójából a határon túli közösségeinket ért igazságtalanságok miatti feljajdulásig. Ami összefűzi az írásokat, az a nemzet, a nemzetért aggódás, melyről az átélő-küzdő szemtanú, résztvevő hitelességével ír.
Mindvégig érezhető a politikus kérlelhetetlen igazságszeretete s a diplomata elemző realizmusa.
Remek összefoglalót nyújt rövid történelmi háttér-megvilágításával a határon túli közösségeink helyzetéről, ahol nemcsak a képmutató, kétszínű többségi politikáról rántja le a leplet, hanem tükröt tart a magyar közösségek és sokszor annak vezetőinek „érthető, de el nem fogadható” politikai passzivitása elé is. Így sommásan összegzi helyzetüket, amikor a felvidéki magyarság helyzetét a legsúlyosabb, a kárpátaljaiakét a legveszélyeztetettebb, az erdélyi magyarságét a legellentmondásosabb viszonyok közt lévőnek ítéli. Célom most a bemutatás, nem vita generálása és szemantikai viták folytatása, hogy melyik fejezi ki legpregnánsabban a helyzetüket, de Csóti Györgytől a féltés-aggódás-tapasztalat háromszögében elfogadható ez a megközelítés.
A magyar külpolitika történelmi mulasztásai címmel megjelent publikáció esetén lehet, hogy az olvasó a cím elolvasása után egy vaskos kritikára feni a fogát! Nem, ez arról a közös felelősségről szól, aminek a kiindulópontját a szerző kiválóan fogalmazza meg: előnyünk, hogy nem kell hazudnunk, történelmet hamisítanunk. Mivel mi olyan eszközökhöz, mint a többi között a hiteles történelmi adatokat tartalmazó könyvek ellopása a világ könyvtáraiból, egyetemeiről, nem szeretnénk folyamodni, közösen kell felismernünk a proaktivitás szükségességét a hiteles történelmünk megismertetése terén. Megjegyzem, ehhez a törekvéshez az EU-intézményrendszer is társulhatna azzal, hogy például nem csupán az afrikai származású emberek alapvető jogairól szóló EP-határozatban írja elő a valóságos történelmi ismeret bővítését a fiataloknak, hanem a XXI. században szocializálódó valamennyi európai fiatalnak is. No pláne, hogy egy külországi politikus se tehesse fel azt a kérdést, hogyan kerültek a magyarok Erdélybe.
Külön ki kell emelnem azt az írását a szerzőnek, amely a külhoni magyarság önpusztító megosztottságáról szól, melyben a belső viták ellenére sürgeti az egységes fellépést a jogok érvényesítése érdekében „úgy, hogy közben harcolunk az erősséggel dúló sovinizmussal”. Ennél a pontnál eszembe jutott annak a székely atyafinak a kérése, aki Marosvásárhelyen az utcán szólított meg, s kérte, hogy segítsük elő a magyar politikai elit együttműködését, amikor a románoknál kell a magyar érdeket érvényesíteni. A szerző a magyarság szégyenének nevezi a legutóbbi felvidéki választások eredményét ez év tavaszán megjelent írásában. Véleménye aggódással teli, amikor a részvételt figyelembe véve az ott élők reményvesztettségéről, apátiájáról ír.
Itt is külön ki kell emelni az SZNT nemzeti régiók érdekében folyó polgári kezdeményezését és az abban folyó aláírásgyűjtést. A Ráérünk-e egy aláírásra a nemzetért? című interjúban sürgeti a támogatást, melyet most én ismét megteszek, hiszen november 7-ig kell megfelelni a meghosszabbított határidő szerint annak az együttesen fennálló feltételnek, hogy az egymillió érvényes aláírás hét EU-s országból meglegyen. Irdalá.hu!
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár az epilógusban megfogalmazza, hogy nemzetünk legfontosabb éltető ereje összetartozásunk. Ha ehhez még hozzákapcsoljuk az alaptörvényünk által megfogalmazott egymás iránti felelősségvállalásunkat, akkor a herderi jóslat legfeljebb egy látomássá szelídül.
Ehhez nemcsak egymást, hanem értékeinket, nemzetünket, az összetartozásba vetett hitünket is óvnunk kell, a jelenért, a jövőért egyaránt. Csóti György gyűjteményes kötete egy nemzetpolitikai korrajz, minden kritikájával, aggódásával, javaslatával.
Kedves Gyuri! Szolgáld még sokáig nemzetünket erőben, egészségben!
A szerző miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke
