Mi magunk

Valami nincsen rendben a világ folyásával, az idő valamikor kizökkent, és nem sikerült helyretolni azt.

Amikor a korábban még világnézetileg elkötelezett, szocialista színházat akaró Székely Gábor szólít fel bocsánatkérésre; amikor az őt „támadóknak” az a Stohl András mondja morálelméleti alapokon, hogy „szégyelljék magukat”, aki bepiázva, egy csík kokain felszippantása után okozott autóbalesetet; amikor a balos önkormányzatok szivárványos zászlókat tűzögetnek ki a hivatal bejárata fölé és a gaz, fasiszta rendőrség azt állítja elő, aki azt leszedi; amikor a főpolgármester augusztus 20. alkalmából nem, de a „homoszexuális büszkeség” apropóján szépet beszél; amikor egy német szociáldemokrata államtitkár a Magyarországon elburjánzó antiszemitizmussal riogat, miközben hazai testvérpártjai éppen egy judapestező-tetűcsúszdásozó jobbikos jelölt mögé állnak be… Igen, akkor érzi az ember, hogy valami azért nincsen rendben a világ folyásával, hogy az idő valamikor kizökkent, és nem sikerült helyretolni azt.

Ezer év távlata

Azért kezdtem ezt az egyébként teljesen másról szóló írást a fenti, aktuális eseményeken megdöbbenő álmélkodással, mert néha tényleg úgy tűnik, hogy ezer vagy ezeregyszáz éve ugyanazokat a belső és külső harcokat, szenvedéseket folytatjuk, mint ősapáink. Vagy mégsem? Tény, hogy nagy nemzetté csak az válhat, amely megjárja a maga kálváriáját – és mi elég régóta járjuk. Sokszor úgy érezzük, ez az ország csak az ő népének szégyenébe pusztulhat bele, máskor úgy, hogy nálunk nagyobb birodalmak némán is parancsoló szája előtt kell térdre rogynunk. Hányszor, de hányszor volt, hogy felénk igyekeztek délről, keletről vagy nyugatról még a fent megidézett Michael Rothnál is hatalmasabb erők, hogy leigázzák ezt a Kárpát-medencei kis népet. Hányszor, de hányszor volt, hogy a maguk odvaikból innen, belülről nyújtottak nekik áruló segítséget, és hányszor, de hányszor volt, hogy egyszerűen a magyarokat egymás ellen fordító harag és gyűlölség taszított minket végzetünk felé. Sőt nemcsak minket, magyarokat fordítottak sok esetben sikerrel egymás ellen, hanem e régió népeit is – általában a többieket ellenünk.

A bökkenő csak az volt, hogy így mindannyian ráfáztunk. Gondoljunk csak vissza a száz évvel ezelőtt történtekre! Ahogy azt a miniszterelnök pár hónapja megfogalmazta, „az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellensé­geink, a kormányt a bolsevikok kezére adták. A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált. Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újrarajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S amikor azt hittük, ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak. A lengyelek, a csehek, a szlovákok azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Legyen ez örök tanulság a közép-európai népek számára!”

Régi és új veszedelmek

Éppen ezen „örök tanulság” megértéséért indított az Alapjogokért Központ szemléletformáló kampányt augusztus 20-án Igazság, erő, felemelkedés – együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét címmel. Bár az egyetemes és minden nemzetet maga alá gyűrni kívánó bűntudatkultusz generálói miatt úgy érezzük, a némaság sokszor a köteleknél is jobban szorít minket, mégis ki kell mondanunk: igazságunkkal, a „magyar ügy” igazával mi mindig tisztában voltunk. A probléma a legtöbb esetben az volt, hogy vagy külső sanyargatások, vagy az azokat kiszolgáló belső, sokszor rejtélyes koszlidércek ármánykodása miatt igazunkhoz nem voltunk képesek erőt szervezni. Ráadásul most talán sokkal nagyobb veszedelmek lompos árnyainak lassú osonása köröz a fejünk felett, mint korábban.

Korábban „csak” nevükön nevezhető birodalmak, testet öltött rémes seregek, páncélba bújt hadi masinák szorongattak kívülről-belülről – manapság viszont egy testetlen, globális fenevaddal, a nyugati civilizációt egyre inkább maga alá temető liberális szellemi terrorral van dolgunk.

Ez az ördögi incselkedés először le akarja igázni a vallást, utána a nemzetet, majd a teremtett nemek valóságát, végül az embert magát. Nincs megállás, szüntelenül hömpölygő, de egyre erősödő morajlása el akar nyomni mindent, ami az útjába kerül. A túlélés képessége ugyanakkor ezredéves magasságba emelte a mi horizontunkat: tudjuk, hogy teljesítményünk feljogosít minket történelmünk folytatására. Tudjuk, hogy az igazság továbbra is velünk lesz, de erő kell, hogy be is tudjuk azt bizonyítani: belső és külső, de általunk szervezett erő egyaránt. Hogy szembe tudjunk szállni a poklok kapuival.

A feladat

Azt talán mindenki érzi és látja, hogy az elmúlt száz év hányattatásait követően a magyarság gravitációs ereje valóban egyre nagyobb: nemcsak a hazai politikai és társadalmi stabilitás vonzerejének tekintetében, hanem gazdasági értelemben is. És ahogy az elmúlt ezer év során oly sokszor, a felemelkedés lehetősége és realitása felelősséget is jelent. Felelősségünk pedig túlmutat a saját magunk sorsán: és itt nem pusztán határon túli nemzettársainkról, de a közép-európai sorsközösségről is szó van. A nyugati kultúrkör éppen rituális öngyilkosságokat igyekszik elkövetni; az épülőfélben lévő keleti kolosszusok pedig most készülődnek pályázni előbbiek gazdasági-politikai pozícióira. A történelemnek bizony nem lett vége, és annak „váratlan” folytatódását ki kell használnunk.

Ritka geopolitikai pillanat ez. Miközben a régi és új erők önmagukkal és egymással vannak elfoglalva, számunkra most világosodhat meg minden, minden értelmet nyerhet: hogy a magyar szenvedéstörténet nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Megláthatjuk, hogy a sokszor elkárhoztatott „félperifériás fejlődésünk” sokkal ellenállóbbá tett minket a progresszív elmebajjal szemben, mint amilyen a „fejlett világ”. Megérthetjük, hogy nem saját magunk nyugati vagy a keleti rögökhöz kötése a kiút a jelenből a jövőbe, hanem hogy mi magunk lehetünk a legendás felmentő sereg, amelyre évszázadok óta vártunk. A mi felelősségünk, hogy a velünk élő népekkel tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét. Hogy megvédjük magunkat, és együtt emelkedjünk fel; hogy együtt építsük a közös jövőt és az új korszakot. Ami talán nem is lesz annyira új – hiszen az egyetlen cél, hogy Szent István koronájának minden ékköve megint ragyoghasson. Ehhez kell összeadódnunk, és készülnünk minden nap.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója