Mi magunk

Valami nincsen rendben a világ folyásával, az idő valamikor kizökkent, és nem sikerült helyretolni azt.

A bökkenő csak az volt, hogy így mindannyian ráfáztunk. Gondoljunk csak vissza a száz évvel ezelőtt történtekre! Ahogy azt a miniszterelnök pár hónapja megfogalmazta, „az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellensé­geink, a kormányt a bolsevikok kezére adták. A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált. Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újrarajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S amikor azt hittük, ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak. A lengyelek, a csehek, a szlovákok azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Legyen ez örök tanulság a közép-európai népek számára!”

Régi és új veszedelmek

Éppen ezen „örök tanulság” megértéséért indított az Alapjogokért Központ szemléletformáló kampányt augusztus 20-án Igazság, erő, felemelkedés – együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét címmel. Bár az egyetemes és minden nemzetet maga alá gyűrni kívánó bűntudatkultusz generálói miatt úgy érezzük, a némaság sokszor a köteleknél is jobban szorít minket, mégis ki kell mondanunk: igazságunkkal, a „magyar ügy” igazával mi mindig tisztában voltunk. A probléma a legtöbb esetben az volt, hogy vagy külső sanyargatások, vagy az azokat kiszolgáló belső, sokszor rejtélyes koszlidércek ármánykodása miatt igazunkhoz nem voltunk képesek erőt szervezni. Ráadásul most talán sokkal nagyobb veszedelmek lompos árnyainak lassú osonása köröz a fejünk felett, mint korábban.

Korábban „csak” nevükön nevezhető birodalmak, testet öltött rémes seregek, páncélba bújt hadi masinák szorongattak kívülről-belülről – manapság viszont egy testetlen, globális fenevaddal, a nyugati civilizációt egyre inkább maga alá temető liberális szellemi terrorral van dolgunk.

Ez az ördögi incselkedés először le akarja igázni a vallást, utána a nemzetet, majd a teremtett nemek valóságát, végül az embert magát. Nincs megállás, szüntelenül hömpölygő, de egyre erősödő morajlása el akar nyomni mindent, ami az útjába kerül. A túlélés képessége ugyanakkor ezredéves magasságba emelte a mi horizontunkat: tudjuk, hogy teljesítményünk feljogosít minket történelmünk folytatására. Tudjuk, hogy az igazság továbbra is velünk lesz, de erő kell, hogy be is tudjuk azt bizonyítani: belső és külső, de általunk szervezett erő egyaránt. Hogy szembe tudjunk szállni a poklok kapuival.

A feladat

Azt talán mindenki érzi és látja, hogy az elmúlt száz év hányattatásait követően a magyarság gravitációs ereje valóban egyre nagyobb: nemcsak a hazai politikai és társadalmi stabilitás vonzerejének tekintetében, hanem gazdasági értelemben is. És ahogy az elmúlt ezer év során oly sokszor, a felemelkedés lehetősége és realitása felelősséget is jelent. Felelősségünk pedig túlmutat a saját magunk sorsán: és itt nem pusztán határon túli nemzettársainkról, de a közép-európai sorsközösségről is szó van. A nyugati kultúrkör éppen rituális öngyilkosságokat igyekszik elkövetni; az épülőfélben lévő keleti kolosszusok pedig most készülődnek pályázni előbbiek gazdasági-politikai pozícióira. A történelemnek bizony nem lett vége, és annak „váratlan” folytatódását ki kell használnunk.

Ritka geopolitikai pillanat ez. Miközben a régi és új erők önmagukkal és egymással vannak elfoglalva, számunkra most világosodhat meg minden, minden értelmet nyerhet: hogy a magyar szenvedéstörténet nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Megláthatjuk, hogy a sokszor elkárhoztatott „félperifériás fejlődésünk” sokkal ellenállóbbá tett minket a progresszív elmebajjal szemben, mint amilyen a „fejlett világ”. Megérthetjük, hogy nem saját magunk nyugati vagy a keleti rögökhöz kötése a kiút a jelenből a jövőbe, hanem hogy mi magunk lehetünk a legendás felmentő sereg, amelyre évszázadok óta vártunk. A mi felelősségünk, hogy a velünk élő népekkel tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét. Hogy megvédjük magunkat, és együtt emelkedjünk fel; hogy együtt építsük a közös jövőt és az új korszakot. Ami talán nem is lesz annyira új – hiszen az egyetlen cél, hogy Szent István koronájának minden ékköve megint ragyoghasson. Ehhez kell összeadódnunk, és készülnünk minden nap.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója