Multikultúra az, aminek semmilyen felismerhető íze nincsen

Európa jó úton halad afelé, hogy kultúra nélküli iskolává, nemzedékké, Európává váljon.

Kádár György
2020. 05. 26. 10:00
REUTERS PULITZER PRIZE BREAKING NEWS PHOTOGRAPHY ENTRY
Migránsok menetét kíséri a rendőrség regisztrációs központba a passaui német–osztrák határ közelében. Multikulti mint kitűző Fotó: Reuters
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nyárádmentéről való apósommal gyakran megesett a szocializmus idejében, hogy a Kossuth rádió Déli krónikáját hallgatva megbosszantotta magát, s odaszólt anyósomnak: „Zárd el azt a rádiót, Teri! Megint hazudnak!” Az érdekes ebben az volt, hogy ő ezt nem a műsor tartalma miatt mondta, mert a Magyar Rádió nyelvét, a budapesti nyelvet a sok idegen szóval („disszidens”, „büdzsé” stb.) és idétlen kifejezésével („közületeket is kiszolgálunk” stb.) nem mindig értette, hanem arra érzett rá, hogy a magyartól idegen nyelv azért is idegen, hogy azon neki hazudni lehessen. A végkövetkeztetése nagyon pontos volt: „Hazudnak.”

Emlékszem, fiatalkori erdélyi utainkon sokszor nekünk szegezték a székelyek a kérdést, s nem csak a nyárádmenti falvakban, Csíkban is: „Hogy beszélnek nálatok ott a rádióban?”, „Kik azok ott a Magyar Rádióban?”, „Azok nem tudnak magyarul?” Nem értették, hogy látszólag „ott is” magyarul beszélnek, mégsem lehetett eligazodni a szavuk járásán. (Ők nem ismerhették Karácsony Sándor írásait fordításnyelvünkről.)

Harc folyt a nyelvért a szocializmus idején is és most is. Ugyanis akié a nyelv, azé a gondolatunk, az érzelmünk és az akaratunk, azé az észjárásunk feletti uralom. Apósom már nem él, de tudom, hogy reagálna a mai hírekre, ha ezeket a szavakat hallaná: migráns, meleg, homo, transznemű, illegális meg multikulturális. Ugyanúgy: „Teri, zárd el azt a rádiót, megint hazudnak.”

Ez a nyakatekert nyelv, ezek a szavak ugyanis mind-mind eltakarják, de legtöbbször még ki is ficamítják egészséges észjárásunkat. Itt van például az unos-untig hallott szó, az illegális. Rendes magyar ember nem érti. (Az ilyenekről kérdezték tőlem Székelyföldön mindig valahogy így: „Te, Gyuri, mi az az illegális? Olyan sokat mondják. Hát münálunk ilyet nem mondanak.”)

Az ilyen újonnan harcba vetett szóból olyan érzelmi töltetű szót tudnak gyártani, amilyet csak akarnak. Nem kell hozzá más, csak az, hogy olyan sokszor és olyan kép-, illetve szövegkörnyezetben használjuk, ami pozitív, esetleg sajnálkozó érzetet kelt bennünk. Máris szerethető lesz a törvényeinket megszegő, hazánk határait megsértő, így törvényeinkbe ütköző bűncselekményt elkövető emberből.

Ilyen ismeretlen tartalmú szó a multikultúra is. Annak idején finn tanárkollégáimmal Tallinnba látogattunk, ahol a szervezők alighanem a multikultúrát akarták megszerettetni velünk, észt és finn tanárokkal, de rajtavesztettek, mert rossz előadót találtak felkérni erre a feladatra. Az észt filozófus azt mesélte el előadása felvezetőjének, hogy amikor először hallotta ezt a szót, hogy multikultúra, akkor próbálta ízlelgetni, gondolkodott rajta, hogy az meg miféle, hogy az tulajdonképpen „sok kultúrát” jelent, de nem jutott dűlőre, hogy mit akarnak ezzel mondani. Aztán egyszer csak meglátott egy boltban a polcon egy gyümölcslés dobozt, amire az volt írva, hogy Vegyeslé. Akkor értette meg, mi az a multikultúra: egy olyan kultúra, aminek semmilyen felismerhető íze nincsen.

Magam egy finn iskolában énektanárként ismerkedhettem meg ezzel a szóval, a multikulturális iskolával a 2010-évek tájékán. (Amikor az 1980-as években odakerültem, akkor nekünk, tanároknak még csak nemzetközieknek, nem pedig multikulturálisoknak kellett lennünk.) A szónak, ha magyarra fordítjuk, azt kellene jelentenie, hogy sokkultúrájú az iskolám, hogy annak diákjai több kultúrában otthonosak. De igaz-e ez?

Az iskolában a finn diákokon kívül ekkor már voltak afgán, bosnyák, szíriai, orosz, ukrán és Afrikából jött fekete iskolások is. Ha igaz lenne a szó, multikulturális, akkor az azt jelentené, hogy ezek az iskolások mind megismerték egymás nyelvét, kultúráját, zenéjét, vallását és gondolkodását: a bosnyák a finnét, az afgán az oroszét, az afrikai a szíriaiét; a szíriai kisdiák pedig most már nagyon szépen tud thaiföldi és afgán énekeket is énekelni, s ha kell, tud thai nyelven is köszönni. Aligha tévedek, ha azt gondolom, fel sem kell tennem a kérdést, hogy így volt-e, lehetséges-e ez.

Annál nagyobb probléma egy énektanárnak, hogy ő miért tanítsa ebben az iskolában a kalevalai énekeket vagy Jean Sibeliusnak a finn–szovjet háború idején szerzett hazafias indulóit. Hiszen ahhoz, hogy ez az induló művészi élménnyé válhasson, mélyen gyökerező finn ethosz szükséges. Ez pedig annyira különlegesen finn élmény, hogy annak meglétét nem feltételezhetjük egy afgán vagy thaiföldi kisdiáktól. S ez fordítva is igaz. Egy afgán ember dalai olyan életérzéseket követelnek meg egy bosnyák diáktól, ami a tanárt lehetetlen feladat elé állítja.

Az igazság más, mint amit a szóban forgó multikulturális szó sugall: a szóban forgó iskola, ezáltal a jövő nemzedéke, Európa jó úton halad afelé, hogy kultúra nélküli iskolává, nemzedékké, Európává legyen.

A szerző nyelvész, énektanár (Vaasa, Finnország)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.