Nemváltás házilag és egyebek

A születéskori nem kapcsán kialakult jogi vita sokkal mélyebb konfliktusról tanúskodik.

Lisszabon, 2017. november 9. Caitlyn Jenner transznemû amerikai televíziós személyiség, olimpikon beszél a 7. Web Summit technológiai konferencián Lisszabonban 2017. november 9-én, a négynapos rendezvény zárónapján. A korábban Bruce Jennerként ismert élsportoló, az 1976-os nyári olimpia férfi tízpróbájának gyõztese 2015-ben operáltatta magát nõvé. (MTI/EPA/Miguel A. Lopes) Fotó: MIGUEL A. LOPES

Na, de azért ne legyünk ennyire jóindulatúak, és térjünk vissza az ügyre magára! Az eljogiasított vita mögött ugyanis jóval súlyosabb világnézeti konfliktusok domborodnak (a liberálisok pedig mindig is szerették megmondani, milyen szabályok alapján kellene élnünk, miközben e szabályokat igyekeznek a semlegesség álruhájába bújtatni). A jogi helyzet nagyjából világos. Magyarországon – talán ez mutatja azt, hogy valaha azért a normalitás volt a mérce – ez idáig a nem fogalmát egy jogszabály sem határozta meg. Ez nem meglepő dolog, magától értetődőnek vett dolgokat, jelenségeket – például hogy lélegzünk vagy köszönünk – nem szoktak normatíve definiálni, mert a jogalkotó azt feltételezi, hogy van egy „közös beleértés”, amit mindenki elfogad. Általában ekkor jön a posztmodern intertextualizálás, a tripla csavarok, a keserű titkok, melyek a jogalkalmazást sem hagyják érintetlenül.

Az elmúlt évek, évtized európai és (sajnos) alkotmánybírósági jogértelmezése („alapvető jognak minősül a transzszexuálisok esetében a névváltoztatáshoz való jog”) kifejezetten elbizonytalanította az alsóbb fokú bíróságokat és hatóságokat idehaza is, egyre több probléma merült fel legfőképpen a nemváltoztatással összefüggő névváltoztatások joggyakorlata kapcsán. 2018 óta az ilyesmivel összefüggő ügyek elbírálása lényegében leállt. A joghézagot orvosolni kellett, és ezt a magyar jogalkotó egyértelmű lépéssel teszi meg. Mivel a biológiai nem teljes megváltoztatása kizárt, ezért az állam egyszeri regisztrációs aktusával az elsődleges nemi jelleg, illetve a kromoszómával meghatározott biológiai adottság alapján a születéskori nemet anyakönyvezi (és csak azt), mely utólagosan értelemszerűen nem változtatható meg. Hogy ezenfelül amúgy ki hogyan éli meg egyénileg személyes (szexuális) identitását, az mindenkinek a maga dolga, de arra nem kényszeríthető egy állam, hogy saját alkotmányos előírásaival szembemenő, a szexuális identitások egymásba folyását („genderfluiditás”) jogilag értékelő szabályt alkosson.

És ez a furcsa, morbid vagy éppen groteszknek, önmaga paródiájának is tekinthető kifejezés át is vezet a jogi vitánál talán lényegesebb, tágabb szellemi horizontok számbavételére. A genderideológia ugyanis kicsiben, de töményen mutatja fel mindazt, amit és ahogyan a liberális lélekkufárok gondolkodnak az emberről és az életről magáról.

E felfogás szerint ugyanis az élet – és az, hogy valaki férfi vagy nő – pusztán a véletlen műve, az ember mint mások számára érzékelhető „jelenség” pusztán társadalmi konstrukció. A valahol a messze távolban elgondolt, de evilágon létező (társadalmi) igazságot a magunk és a természet által emelt korlátok leküzdése, lebontása révén kell elérni: ilyen korlát, kötöttség a „bináris nemi kódolás” és azok rögzítettsége is, ez pedig csak a biológiai nemtől való emancipáció útján szüntethető meg. És ez az egyes fogalmak, felfogások átértelmezésével sikerülhet is, hiszen ha egyszer az, hogy ki férfi és ki nő, nem a teremtés rendje által parancsolt természetes meghatározottság, hanem pusztán a nemi szerepeknek (gendereknek) a „történelmi fejlődés” során a társadalmakban kialakult-kialakított értelmezése, akkor e felfogás nyilván meg is változtatható.

A „társadalmi igazságosság” ezen értelmezése a liberális abszurditás elfedésére – egyébként ügyesen – kitalált olcsó maszlag. Egyik eszköze az előbbiekben leírt relativizálás, azaz egyes, öröktől fogva adott(nak vélt) kategóriák, például a férfi és női mivolt viszonylagossá tétele. Azaz e „szerepek” csak adott kulturális, társadalmi feltételek között értelmezhetők, így a feltételek változása esetén csereszabatosak is. A nyilvánosság számára a „feltételek változásának” megindokolására pedig ezen fundamentalista megközelítés szerint elégséges a főszabály alól akár csak egy kivételt felmutatni. A valóban zseniális ebben az érvelési rendszerben az érzékenyítés szerepe: speciális, adott esetben akár abnormális eseteket generalizálnak, és azt már mint az általános felfogással egyenértékűt mutatják be, az emberiség közös ügyeként, mely iránt ekképpen már nyilvánvalóan mindenkinek sokkal megértőbben kell viszonyulnia.

Az arányérzékek irányított felborításához a társadalmi mérnökösködés kedvelt meg­győzési technikája még a személyes vágykielégítés morális helyességének hangsúlyozása, azaz egy olyan szabadságeszmény kialakítása, mely nem a közösségi együttéléshez szükséges önkorlátozásra, hanem az igények, óhajok, személyes – akár szexuális – indíttatások korlátoktól mentes megélésére buzdít. Gyakran hallott érv a billegők, kétkedők meggyőzésére, hogy „fáj ez bárkinek is?”. Mitől lesz bárkinek rosszabb attól, hogy egyes Bélák holnaptól hivatalosan is Bellák, egyes Johannák Jánosok lesznek, egyes férfiak vagy nők nonbináris agenderként vagy queerként anyakönyveztetnék magukat?

A sokszor valóban elbizonytalanítónak tűnő kérdés azonban a liberális individualizmuson nyugvó átlagolás problematikusságának tipikus példája. Azt mondja, ha neki személyesen így jobb lesz, rám meg közvetlenül nincs is hatással, akkor össztársadalmilag is jobb, hovatovább erkölcsileg is igazolhatóbb helyzetet érünk el.

A gond ezzel csak az, hogy a társadalom, a közérdek nem az egyének matematikai összessége, hanem annál sokkal több, magasabb: közös hagyományok, szokások, közös emlékek sajátos szentsége. Ha pedig az elérzékenyített semlegesség talaján állva a „jobb átlagokért” cserébe beáldozzuk e végső igazságokat, ha belenyugszunk abba, hogy férfi és nő teremtettségét megkérdőjelezzük, akkor valójában általános mércéket adunk fel. Az aszexuális gender­fluidok és a günoszexuálisok jóllétéért hátrahagyjuk az amúgy is meghaladott „nemi szerepeket”, a homoszexuálisok házassága kedvéért megszűnik majd maga a házasság értelme, az „állatméltóságért” küzdők követeléseinek beteljesítéséért elhagyhatjuk a húsevést, a drogfogyasztók és az abortuszpár­tiak öröméért lemondhatunk az élet szentségéről – vagy a migránsok számára létrehozandó inkluzív környezet kialakítása végett a nemzeti önazonosságról. Nem is olyan bonyolultak az összefüggések, ugye?

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója