Kerek harminc esztendeje, 1991. június 19-én hagyta el a záhonyi Tisza-hídon át hazánk területét Viktor Silov, a szovjet hadsereg parancsnoka, az utolsó megszálló orosz katona. Legalábbis fizikálisan.
Engem azzal szerencséltetett a sorsom, hogy az orosz megszállás dísztelen valóságát már egészen korán, születésem napjától élvezhettem, mivel 1952-ben Szolnokon, az orosz laktanya melletti Tulipán utcában láttam meg a napvilágot. Többek között ezzel magyarázható például az is, hogy már hétéves koromban kenőcsszagú, csizmás ruszki katonákkal együtt szívtam stikában a nem kevésbé büdös mahorka cigarettát a laktanya kerítése mellett, és zárhattam anyám parancsára sötétedéskor riglire a szobaablakot, nehogy éjszaka beugorjon rajta az utcáról nőt követelve néhány részeg katona.
Ez a páni félelem és előrelátás, amely több százezernyi magyar család életében sem volt előzmény nélküli, sajnos atyai nagynénémet, Szabó Miklósnét született Franka Máriát nem menthette meg attól – sőt a riglivel zárt ablakok és elreteszelt nagyajtó sem –, hogy egyetlen óra alatt három részeg ruszki ártatlan prédája legyen. A festői szépségű nógrádi Cserhátszentivánt halálfélelem kerítette hatalmába, amikor a Bézma-hegy felől bejöttek az oroszok. Ahol nem hallotta meg időben a vadállati csörtetést a családfő, az édesapa, a fiútestvér vagy a férj, ott a bezárt ajtó- és ablakrekeszek mit sem értek a puskatussal szemben. A szomszédos Alsótoldon az akkor tizenhét éves édesanyámat a többi lánnyal meg asszonnyal még időben a falu temetője alatt ma is meglévő pincébe rejtették, ajtaja elé pedig szénát vasvilláztak takarásnak.
A szentiváni Marika nénémet viszont pőrére vetkőztették, miközben könyörgő hites urát, Szabó Miklós kőművesmestert, közös gyermekük, az egyesztendős kicsi Miklóska keserves sírása közepette géppisztollyal zavarták ki az ablakon át a fájdalomtól megdermedt éjszakába. Mielőtt nekiláttak volna sírva imádkozó nagynénémnek, beittak a pincében talált lila színű nohaborból, amit Miklóska bilijéből kortyolgattak egymás után, mert bizonyára azt hitték a fehér zománcos éjjeliedényről, valamiféle flancos flaska lehet.
Távolságban meg időben sem messze Szentivántól az ugyancsak nógrádi Bercel község mellett, közel a kőbányához, Nyemki-pusztán lakott abban az időben a megbecstelenített Mária nagynéném testvére, atyai nagybátyám, Franka János a családjával meg vagy háromszáz birkájával. Miután Bercelen járva a templomdomb alatti ivóban kapta a hírt a ruszki katonák erőszaktevéseiről, hazaérve az volt az első dolga, hogy az ágya mellé odaállította a kisbaltát meg a rézfejű juhászfokosát. Az asszony és a két lánygyermek már aludtak, amikor Vitéz meg Bogár, a hajtópulik jelezték a gazdának, hívatlan látogatók érkeznek.
János nagybátyám az ajtó mögé húzódva, fegyverben várta őket, és miután berúgták az ajtót, könyörtelenül lecsapott. A két muszka katona élettelen testét az akol mögötti ásott kútba hemperítette, majd néhány berceli terméskővel feldrótozott szekérkereket dobott utánuk, nehezéknek.
Húszéves koromban, 1972-ben beszélt róla először apám, később Marika néni meg Jani bácsi is elsuttogták csendesen, sőt ma is tudom a házat, a pincét, a tanyát és a kutat. Aztán pedig arról beszélt szégyenkezve apám, hogy ő meg kénytelen volt belépni a pártba, mert 1956-ban, amikor a szolnoki főtéren álló szoborról leverték a vörös csillagot, néhány „hazafi” lefényképezte őket. A forradalom bukása után behívatták a tüdőkórházi mentőst a városi pártbizottságra, ahol közölték vele, vagy belép azonnal a pártba, vagy megy a börtönbe, családja meg a levesbe. Amikor az 1970-es évek végén a szívével leszázalékolták, velem íratta meg a kilépési nyilatkozatot.
Jómagam 1975-ben Budapesten, április 4-én, a megszállás harmincadik kötelező ünnepén két barátommal három „láncra vert” magyar zászlót terítettünk a mátyásföldi orosz parancsnoksághoz közeli HÉV-megállóban egy ma is látható Krisztus-keresztre. Bejelentés alapján fogtak és ítéltek el bennünket a szocializmus megdöntésére irányuló államellenes izgatás vádjával, hét hónap szigorított börtönre.
Harminc esztendeje annak, hogy a záhonyi Tisza-hídon át az utolsó megszálló orosz katona is hazament, legalábbis fizikálisan, miközben az én családom és több százezernyi magyar család lelkében örökre otthagyták csizmatalpuk beégett nyomait.
A szerző újságíró
(Borítóképen: Viktor Silov parancsnok autója átlépi a határt a záhony–csapi átkelőhelyen 1991. június 19-én; Forrás: MTI)
