Polgári körök

Most induló kisvállalkozásom első sorai ezek. Jámbor célom: kicsit mélyebbre ásni a szokottnál. A rovatcím is – Mélyszántás – erre utal. A földről merengek majd, erről a megmaradt maroknyiról…

Fotó: MTI Fotó: Kovács Attila

Most induló kisvállalkozásom első sorai ezek. Jámbor célom: kicsit mélyebbre ásni a szokottnál. A rovatcím is – Mélyszántás – erre utal. A földről merengek majd, erről a megmaradt maroknyiról… Kicsit megforgatom a talajt. Ásni fogok. Áskálódni semmiképp.

Bencsik Gábor Facebook-bejegyzését olvasom. A sajnálatos októberi – 13-i! – események okain töpreng. Meg a jászberényi kettős vereségen. Azt írja, egyre több embert irritál a Fidesz. Úgy egészében. Miközben többségük elismeri a magyar gazdaság teljesítményeit, egyetért a nemzeti célokkal, a határkerítést is támogatja – mégis. Sokan haragszanak a kormányra. Szerinte a polgárokkal való együttműködés módja az, ami sokakat idegesít. Eltűnt az emberi hang, a tévedéseket őszintén bevalló, az eredményeket bemutató, a másféle véleményre is kíváncsi, párbeszédre hajlandó magatartás, helyette agytrösztökben kimunkált, közvélemény-kutatásokon megmért üzenetek vannak, meg izomból politizálás, véli Bencsik.

Igazi „érted haragszom, nem ellened” gondolatok. Van bennük valami. Ahogyan abban is, amit a múltkori Sajtóklubban Szentesi Zöldi László mondott: ami Jászberényben történt, az országos jelentőségű. A fiatalok nyerték meg a választást az ellenzéknek, mert sikerült őket becsatornázni. Nincs mese, vissza kell találni a néphez, nem elég csupán újragombolni a kabátot.

Nem akarom fényezni magam, de néhány éve én is írtam egy ilyen „haragos” cikket. Bár a „címzett” nevét kihagytam, kis fantáziával ki lehetett találni… „Ezt most végre meg kell beszélnünk! […] Te is érzed: ami most közöttünk történik, már nem a régi. Amikor először találkoztunk, egymásra mosolyogtunk, és te azt mondtad: Hallgass a szívedre! És mi hallgattunk, mentünk utánad. Veled. Nem bántuk meg. Szép volt, fölemelő, még akkor is, ha olykor beleszaladtunk valami rosszba. […] A gondjainkat megosztottuk, kibeszéltük, s ha összekaptunk is néha, annak sem volt éle. Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál! […] Már nincsenek közöttünk őszinte tereferék. Egyre ritkább, hogy végighallgatsz bennünket. Ha mégis, akkor sem érdekel igazán a mi véleményünk. Teszed, amit jónak látsz. […] Kiállunk melletted, pedig igazából már csak kevesen tudják, mi van körülötted. Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk. Talán mert tudod, hogy mi itt vagyunk, a híveid maradunk, velünk bármit megtehetsz. […] Ne tedd! Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!”

Hivatalos visszajelzést nem kaptam a fricskámra, csöndes, visszafogott kézszorítást annál többet.

Nagyot ugrok visszafelé. 2002 májusában, pár napra rá, hogy a Fidesz elvesztette a választást, Orbán Viktor szívszorító beszédet mondott a Dísz téren. Ott voltam, ma sem felejtem. Arra kérte csalódott híveit, hozzanak létre mielőbb baráti köröket, közösségeket. – Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát. – mondta – […] A haza soha nem lehet ellenzékben!

Még abban az évben tízezernél több polgári kör alakult. Minden ellenzéki politikus kiment a terepre, a nép közé. Pezsgőbb nemzeti buzgalmat már régen látott az ország. Csodát csináltak a polgári körök. Magam is jártam a vidéket, vitákra, lakossági fórumokra hívtak, szinte alig maradt üres hétvégém. Még a jelszóra is emlékszem: „Készenlét és mozdulás, ha eljön az idő!”.

És 2010-ben, a választás előtt ez állt a Fidesz-plakátokon: „Itt az idő!”

Aztán, mindjárt az első kétharmad után, máról holnapra elfelejtették a polgári köröket. Már nem volt kíváncsi rájuk a politika. Kinőtte őket. Levetette, mint egy megunt ruhát. A polgár – a lelkes, csupa szív aktivista – megtette a kötelességét. A polgár mehet… Vele együtt, ahogyan Bencsik is írja, szép lassan „eltűnt az emberi hang”… Most látni csak, milyen kár.

Happy end nincs? De lehetne. Újraszervezni a polgári köröket. Igen. Újra kimenni a nép közé, megfújni a kürtöt (Lehelé ott van, épp az elveszett Jászberényben), és megtalálni hozzá azt az eltűnt hangot.