Az egyik legfőbb tapasztalásom az volt az életben: rendkívül fontos az, hogy jó kérdéseket tegyünk fel magunknak. Sajnos az esetek jelentős részében ezek a kérdések nem vagy nem könnyen, illetve csak nem megnyugtatóan válaszolhatók meg.
Azonban ettől még ezek a problémák fontosak, jelentősek. Ilyen a címben felvetett dilemma is, melyre – a teljesség igénye nélkül – megpróbálok hat plusz egy pontban válaszolni. (A rendszerváltás időszakának vizsgálata az utóbbi időben intenzívebbé vált, s ezen értékelések közül az eufória hiányát – már csak személyes érintettsége okán is – a kilencvenes évek vezető kormánypártjának frakcióvezetője, Kónya Imre boncolgatja leginkább.)
1. A rendszerváltás tömegbázisa kicsi volt, a falvak, kisvárosok világát minimálisan érintette meg, s a nagyvárosokban is néhány nagy budapesti tüntetés kivételével egy relatíve szűk réteg vett benne részt. Ennek több oka is volt. A legfontosabb a félelem, az 1956-ból ismert megtorlástól való rettegés. Nem feledhető, hogy élt még a tömeges megfigyelések világa, s reális veszélye volt a börtönnek vagy a karrierek derékba törésének. Ennek elég pontos mutatója Grósz Károly hírhedt „fehérterroros” beszéde a szabad választások hajnalán. Személyes adalék, hogy hazánk egyik legnépesebb megyéjében, Szabolcs-Szatmár-Beregben Nyíregyházán mindössze harminc-ötven ember mozgatta az ellenzéket, s a megyeszékhelyen kívül sem volt ennél több aktív ellenzéki szereplő. Az Ellenzéki Kerekasztal és az új pártok próbáltak hivatkozni a népre, de a beágyazottságuk, akár a helyi és országos vezetőik ismertsége, akkoriban szinte elhanyagolhatónak volt mondható. A rendszerváltás ünnepként való megélése ezért – a tömegesebb részvétel hiánya miatt – sem történhetett meg.
2. Az emberek a rendszerváltástól gyors életszínvonal-javulást, a bécsi bevásárlóturizmus tapasztalatai alapján azonnal osztrák életminőséget reméltek, s ez nagyon nem valósult meg. Annyira nem, hogy megjelent a tömeges munkanélküliség, harminc százalék fölé emelkedett az infláció, évekig tartó gazdasági válság jellemezte a 1990-es évek elejének Magyarországát. Sok százezren vesztették el munkahelyüket, emberek milliói érzékelték teljesen kudarcosnak, reményvesztettnek az életüket. Erre viszont az emberek nem voltak felkészülve. Annak ellenére történt mindez, hogy az akkori ellenzéki pártok nem ígérték azt, hogy „kolbászból lesz a kerítés”, de se a közgazdászok, se pedig az akkori értelmiség sem sejtette, nem gondolta, hogy ilyen hosszan elhúzódó, ilyen mély válságot kell megélnie a rendszerváltozást követően hazánk lakosságának. Az emberek egy részének voltak ugyan tartalékai, de a munkanélküliség, illetve a lakáshiteleik kedvező előtörlesztése felemésztették ezeket.
3. Az emberek nem érzékelték, hogy a kommunisták hetvenes, nyolcvanas évekbeli uralkodása idején felélték a jövőt, s ezzel hazánkban egyedülálló módon tönkretették a rendszerváltást követő minimum öt év, de valójában a következő évtizedek fejlődését is. A gulyáskommunizmust nem adták ingyen, s a rendszerváltás hajnalára Magyarország akkora adósságállományt halmozott fel (persze nem kis részben a Nyugat felelőtlen hitelnyújtásainak következményeképp), hogy az új, MDF vezette kormány az aktuális hiteltörlesztő-részleteket úgy tudta csak kifizetni, hogy az akkor még létező megyei MNB-fiókokból az esedékesség napján kocsival hordták fel a pénzt. Miután a kommunista hatalomátvételt követő négy évtizeden keresztül gond nélkül el tudtak adni minden magyar terményt, illetve terméket, így nem érzékelték azt sem, hogy ezek nem nyugati minőségűek és versenyképességűek, s azt sem, hogy ezek aztán már a piaci viszonyok közepette nem lesznek eladhatók.
4. Nem volt igazi szembenézés a Kádár-korszak valós, gyenge teljesítményével, így az aztán később idealisztikussá is vált. Döntő részben ez vezetett a kommunista utódpárt MSZP 1994-es választási győzelméhez. Az, hogy az emberek egy jó része vattaemberként volt foglalkoztatva, ez pedig nem tartható a végtelenségig, s az, hogy a fantasztikusnak tartott mezőgazdaságunk téeszei rendkívüli módon el vannak adósodva – nos, azt kevesen tudták. Minthogy keveseknek fájt az is, hogy szabadságukban korlátozva vannak. A nyolcvanas évek végén a fent említett gorenjés osztrák vásárlások lehetősége pedig még a szocialista korszak vívmánya volt. Az, hogy közben hazánk folyamatosan lemarad, leszakad Európa nyugati felétől, nem érzékelték, nem tudatosították magukban az emberek.
5. Nem volt forradalom, s még a vezető kommunisták számonkérése is elmaradt. A múlttól való elhatárolódás, a múlt bűneivel való szembenézés csak töredékesen valósult meg. Nagy Imre újratemetése és ’56 valós történelmi szerepe segített ugyan a szabadságharc megítélésének tisztába tételében, de mivel Kádár János korábban is igyekezett elhatárolódni az ötvenes évek kommunista hatalomgyakorlásától, ezért a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek bűnei nem tudatosultak, s az sem, hogy ez az időszak ugyanannak a szocialista-kommunista korszaknak egy másik arca, de ez akkor is ugyanaz a rendszer. Sokat segített volna az a megoldás, hogy a kommunista időszakban tevékeny szerepet vállaló figurákat más volt szocialista országokhoz hasonlóan kizárjuk a közhatalmi funkciókból, de ez ugyanúgy nem sikerült, mint mondjuk Biszku Béla elszámoltatása vagy az érdemtelenül és igazságtalanul megállapított pártvezetői nyugdíjak elvétele, rendezése sem. A Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvénycsomag elbukott, s a mezőgazdaságban alkalmazott kárpótlás sem a jogos rehabilitációt jelentette, üzente a társadalomnak.
6. A fejlett Nyugattól nem kaptunk se komoly anyagi, se pedig erkölcsi támogatást, elismerést. Nyugat-Európa világháborút követő felemelkedése nem jöhetett volna létre, ha nincs Marshall-segély, nincs gazdasági megsegítés. A volt szocialista országok 1990-et követően semmilyen támogatásban nem részesültek, s a nyugati politikusokban fel sem merült az, hogy például az ő cinkosságukkal is támogatott adóssághegyek lebontásában, csökkentésében valamilyen módon részt vállaljanak. Az időszak tevékeny részeseként jól emlékszem, hogy az EU-tagság, a NATO-belépés is mindig két-három évvel később tűnt reálisnak, folyamatosan azzal hitegettek ugyanis bennünket a kilencvenes években, hogy már csak karnyújtásnyira vagyunk ezektől. Ehhez képest a „beteljesüléssel” még egy évtizedet kellett várnunk. Az erkölcsi rehabilitáció sem történt meg: állandóan kelet-európaiak voltunk, s a tényleges egyenjogúságot szerintem még most sem értük el.
6 + 1. A rendszerváltás elitjének nem megfelelő felkészültsége, szakmai alkalmassága. Annak ellenére állítható ez, hogy mindenfajta statisztika szerint a Parlamentben az elmúlt összes ciklusból éppen az elsőben voltak a legmagasabb képzettséggel és legnagyobb elhivatottsággal rendelkező emberek – de nyilván az új politikai elit felelőssége sem megkerülhető kérdés ebben a helyzetben. Utólag hibaként említhető például, hogy minden bizonnyal túl gyors volt az ország gazdaságának liberalizálása, ezáltal védtelenné tétele az erős nyugati cégekkel szemben.
S mivel az adósságcsapda miatt, illetve a hazai tőke hiánya okán privatizáltuk a vállalatainkat a külföldi multicégeknek, így részben indokoltan, részben indokolatlanul kevés figyelmet és nem elegendő támogatást kapott a hazai kisvállalati szereplők sokasága. A jó szándék ugyan megvolt, de sokszor hiányzott a professzionalizmus, a stratégiai gondolkodás. De nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy komoly destabilizáló esemény volt az első parlamenti ciklusban a taxissztrájk, illetve a karizmatikus Antall József miniszterelnök korai halála is.
A rendszerváltás reményeinek, történéseinek feltárása, kutatása szinte csak most kezdődött. Elsősorban a globális világba és a digitális korszakba születő fiatal generációk, de mindannyiunk érdeke, hogy a rendszerváltás történelmi jelentőségével érdemben foglalkozzunk, elkövetett hibáinkkal, erényeinkkel minél inkább tisztában legyünk.
A szerző közgazdász, volt fideszes országgyűlési képviselő (1990–2010)
