Ma is kakasszóra ébredtem. Nem akárhonnan, egyenesen a kertre nyíló hálószoba ablakpárkányáról rikoltotta el magát a bitang tarajos. Nálunk ilyen a karantén.
Ősz óta a virágágyások közt, a kert gyepszőnyegén kapirgál a teljes tyúkállomány. Valamikor október végén engedtem ki őket a baromfiólból, kora tavaszig jöhetnek, mehetnek kedvükre, de akkor aztán nincs pardon, visszaparancsolom majd a csapatot a helyére.
Legalább őket ne sújtsa ez a mindenféle kijárási korlátozás, ha már a gazdájukat bekényszerítette a házba. Mi bevonultunk, ők kivonultak. Megjegyzem, praktikus oka is van ennek a szabadságolásnak, rájöttem ugyanis, hogy azért állnak le a tyúkok ősszel a tojással, mert már nem kapnak zöldet (nincs fűnyírás), anélkül meg ugye nincs produktum. Ha viszont kirebbenhetnek a hervadó kertbe, ott még találnak maguknak kedvükre való ezt-azt, így aztán folyamatos marad a tojásfelhozatal.
Azt nem mondom, hogy az átállásnak nincsenek hátulütői, dehogyis nincsenek. Például az, hogy az állomány alaposan feldúlja a kertet. Az első hetekben még csak hagyján, akkor csupán amolyan pótfűnyírást végeztek, azóta viszont már ménkű árkokat, lyukakat kapartak ki mindenfelé. Gyepszőnyeg? Hol van az már! Most, a tél derekára valóságos katonai gyakorlóteret csináltak a kertből. Ráadásul a kerítés résein időnként egyik-másik kisurran az utcára, hogy az árokparton kapirgálhasson – igaz, pár perc múlva már rémülten jönne vissza, csak nem tudja, hogyan… Nem az eszükért szeretjük a tyúkokat. Ilyenkor az arra járók rendre becsöngetnek – Szomszéd úr, kiszökött a tyúkja! –, mire legtöbbször közös csirkefogásba kezdünk, némi vidámságot keltve a kihalt utcán. Szinte jólesik az ilyesmi ebben az elszeparált, szájmaszkos világban.
Nem mondom, azért árnyoldalai is vannak ennek a nagy baromfi-szabadságolásnak. Mert ugye nemcsak tojást tojnak ezek a jószágok… El lehet képzelni, milyen elővigyázatot igényel a gazda számára a kerti jövés-menés, elég egy figyelmetlen mozdulat, már vágódik is hanyatt az ember vödröstül, szakajtóstul. Márpedig jönni-menni kell, hogy megtaláljuk az eldugott tojásfészkeket. Ez egyébként is külön kaland, mert ahány szárnyas, annyi tojórejtekhely (a tizenöt tyúk mellett ráadásul féltucatnyi kacsa is totyog a kertben), törzshelyük nincs, majd mindennap új helyre pottyantanak a brigantik. Külön reggeli program az eldugott fészkek keresgélése. (Már most azon merengek, hogyan fogom én ezeket majd tavasszal visszaterelni a tyúkólba.)
A szokatlan állapot egyébként is új helyzeteket teremt. A kakas például – mint említettem – rájött, hogy megfelelő domb híján a hálószoba ablakpárkányára telepedve is kiválóan áttekintheti a terepet, onnan is lehet harsányan kukorékolni pirkadatkor. Sőt onnan az igazi. El lehet képzelni az odabent szunyókálók riadalmát… A tyúkok is egyfolytában ötletelnek. A kendermagos például újabban egyenesen a bejárati ajtónál lévő bevásárlókosárba tojik, persze úgy, hogy az attrakciója végén harsány kotkodácsolással hozza a környék tudomására a sikerét. Az egyik kacsa ennél is továbbment. Valahogy áttotyogott a szomszéd néni elvadult kertjébe, s most ott, a dermesztő hideg közepette nekiállt költeni. Ész megáll.
Az élet viszont – koronavírus ide vagy oda – nem áll meg. Ellenkezőleg. A világ a maga leleményei által él, mert így van ez kitalálva. És jól van kitalálva. És ha a buta tyúk föltalálja magát, a nagyratörő embernek is boldogulnia kell. De legalábbis nem szegheti kedvét ez a mostani, hatóságilag zabolázott világ. Mi, „vidékiek” egész biztosan nem megyünk tüntetni, háborogni a kijárási korlátozások ellen, mint sok helyütt a nagyvárosokban. Nem is jutna rá időnk – szeretteinket gardírozzuk, tojásfészkeket keresünk, néha alkalmi csirkefogónak állunk. S miközben a járvány végét, a tavaszt várjuk, azon vesszük észre magunkat, hogy újra fölfedeztük a világot. Mintha egyenesen Rousseau szólt volna hozzánk: Vissza a természethez!
Itt most kiteszem a pontot, megyek tojást gyűjteni. Az elült kacsát is meglesem.
