A hátsó ajtó

Döbbenetes módon a hivatal hivatásos állományú tagjainak személyéről, személyiségéről, esetleges támadhatóságáról, beszervezhetőségéről is adatokat szereztek az oroszok.

Fotó: Bruzák Noémi Forrás: MTI

Az EU- és NATO-tag Magyarországon 2007 elején – természetesen Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején – megtörténhetett az, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársait az orosz titkosszolgálat szakemberei vallatták, poligráffal vizsgálták. Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) tagjai bolgár pszichológusokként feltüntetve érkeztek az országba és kezdtek dolgozni az NBH, vagyis a polgári elhárítás épületében. Ezzel a hivatal támadhatóságának veszélye olyan mértékben megnőtt, ami már Magyarország nemzetközi érdekeit veszélyeztette.

Mindez azt követően derült ki, immár teljes bizonyossággal, hogy feloldották a kémügy egyes iratainak titkos minősítését. Így már nem csupán meg nem erősített sajtóinformációk állnak rendelkezésre a szocialista vegykonyha működéséről, hanem hivatalos ügyészségi információk is.

Nem titok többé, hogy a rendhagyó akció részleteiről tudott az akkori titokminiszter, Szilvásy György és beosztottja, a polgári elhárítás főigazgatója, Galambos Lajos is. Ők ma már jogerősen ártatlanok, de a kémügyben hozott nem mindennapi bírósági ítélet tisztázta Galambos utódját, Laborc Sándort, valamint az ügyletben szerephez jutó Püski Lászlót, a Zömök Kft. vezetőjét is.

A felmentő verdiktet felfoghatatlanná teszi, ha szemezgetünk a most nyilvánosságra hozott információkból. Eszerint az FSZB ügynökei – túlterjeszkedve eredeti feladatukon – nem arra fókuszáltak, hogy megtudják, miként kerültek ki belső információk az NBH-tól. A „bolgár pszichológusokat” felettébb érdekelték a különböző kötődési, labilitási faktorok, a külföldi kapcsolatok, a félelmek, a reagálási módok, valamint a presszionáló tényezők is. Döbbenetes módon a hivatal hivatásos állományú tagjainak személyéről, személyiségéről, esetleges támadhatóságáról, beszervezhetőségéről is adatokat szereztek az oroszok.

Az ügyészség összefoglalójában Galambos Lajossal összefüggésben bárki elolvashatja, hogy „tevékenysége, fecsegése súlyos károkat okozott a magyar–amerikai viszonyban. […] Ténykedése az ellenőrzés (pszichológiai) során helyrehozhatatlan kárt okozott az NBH-nak. […] Kapcsolata az oroszokkal tényszerű, információ kiszivárogtatása bizonyított. […] El lett távolítva az NBH-ból, további elszigetelés fontos feladat. […] Hogy milyen kapcsolat alakult ki közte és az oroszok között (támadólagos hírszerzési potenciálunk hiányában) nem azonosítható, de tragikus.”

Talán érdemes elgondolkodni, elképzelhető-e mondjuk Németországban vagy Franciaországban, hogy orosz ügynökök „hatoljanak be” a titkosszolgálat központjába? Elképzelhető-e, hogy az említett országok nemzetbiztonsági gárdáját egy ellenérdekelt titkosszolgálat szakemberei faggassák?

És még egy lényeges aspektus. Évek óta hallgatjuk, hogy a magyar kormány túlságosan meghitt kapcsolatot ápol Oroszországgal. Ha Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin találkozik, akkor a teljes ellenzék azon háborog, hogy Magyarország hátat fordított Európának, az európai értékeknek, épül a diktatúra. Hosszan sorolhatnánk azokat a jelzős szerkezeteket is, amelyekkel a két vezető politikus kapcsolatát illetik. A probléma csak az, hogy gyakorlatilag éppen azok a politikusok visítanak, akik akkor voltak kormányon, amikor az oroszok zavartalanul ki-be jártak a magyar titkos­szolgálat hátsó ajtaján. Az volt ám az igazán meghitt kapcsolat, főképp, ha felidézzük, hogy Gyurcsány 2004–2009 között legkevesebb hatszor találkozott az orosz elnökkel. Azt is sokan elfelejtették már, hogy ebben az időszakban a Mol-részvények ötödrésze orosz kézbe vándorolt, amelyet később az Orbán-kormány vásárolt vissza.

Hogy is van ez, hogy is volt az?