A remény ünnepe

Belénk vájta fogát a vágy az igazi Megváltó után. Mégis minden hangoskodó Barabbást kiált.

Fotó: MTI/Komka Péter

Régen döbbentünk meg ennyire. Kiderült, nincsen csatlakozás. Nem indul semmi, és az üresen tátongó várótermekben azt zengi recsegő hangon a bemondó, hogy mindenki maradjon otthon! Jó darabig nincs londoni hétvége, nincs ide-oda röpködés se fapados, se business class jegyekkel.

Az Istent játszó embert két vállra fektette egy apró, láthatatlan organizmus. Egy vírus, amit élőlénynek is csak erős megszorítással hívhatunk. Több mint másfél millió fertőzött és közel százezer áldozat rádöbbentette a mindig csendben lévőket, hogy az öntelt társadalommérnökök, az önjelölt világmegváltók, a lélekkufárok és identitásvigécek ideje egy pillanat alatt lejárt. Nincs az a szabadság, alapjoggá hazudott aberráció, nincs olyan nemváltó műtét, amely oldaná a halálfélelmet és letörölné rémült arcunkról a semmi iszonyatát. Belénk vájta fogát a vágy az igazi Megváltó után. Mégis minden hangoskodó Barabbást kiált.

Ülünk a hatalmas váróteremben, ahol mindenkit végtelen üresség vesz körül. Senki nem lehet bizonyos abban, hogy valaha folytatni tudja az útját. Egyetlen dolog van mozgásban, a láthatatlan ellenségünk, egy vírus, amely bármelyik pillanatban elhozhatja bármelyikünknek a halált. Nagyon szeretnénk szót váltani jó, meghitt emberekkel. De nem találkozhatnak a barátok, szanaszét keseregnek a családok. Idegenek visznek kenyeret a nagymamáknak, akik ­szomorúan nézik, hogyan szárad ehetetlenné a máskor oly sok örömöt szerző húsvéti kalács.

Minden, amiben hittünk, az ellentétébe fordul. Amikor a feltámadást várva közösen imádkoznunk kellene a templomban, idegesen nyomkodjuk a távkapcsolót, hátha mondanak valami reménytelit a hírekben. Digitális imákkal igyekszünk összeragasztgatni a virtuális gyülekezeteket, bámuljuk a legmodernebb kütyüket, integetünk a torz, elmosódott arcoknak, és érezzük, valami pótolhatatlanul hiányzik ebből az egészből. Mégis üvölt a kórus: „Feszítsd meg!”

Most kell a nagyon erős hit. Most kell a kételyeken felülemelkedni tudó igaz emberség. Ez az időszak régen nem tapasztalt intenzitással mutat rá a sötétség és a világosság kibékíthetetlen ellentétére. Mindenkinek el kell döntenie, hol áll? Mert csak a közösségeinkben lehetünk azok, akik lenni szeretnénk. Ha hagyjuk lerombolni a nemzetet, a családot, atomizált magányos senkikké válunk. Olyanokká, akiknek tényleg mindegy, hogy fiúk-e vagy lányok, magyarok vagy pirézek, mert amikor vírusjárvány, sáskajárás, földrengés, özönvíz vagy tűzvihar képében eljön a vég, oly mindegy lesz, kit talál. Olyanokká, akikben még a rettegés sem őszinte, mert titokban csodaszerek és vajákos módszerek után kajtatnak az internetes keresőkben, gátlás nélkül nyúlják le saját anyjuk utolsó fillérjeit is, nagyot kaszálva a pusztuláson. Amíg meg nem semmisülnek ők is.

Régen vártuk ilyen szomorúan, ilyen elhagyatva, magányosan a húsvétot. De éppen ezért a ma élő nemzedékeknek soha nem volt még ilyen fontos a tavasz reménysége, az újrakezdés, az újjászületés ígérete. A feltámadás ünnepe, amikor a keresztény hívek várják vissza az emberré lett Isten fiát, aki önként vállalta értünk a kínhalált. De még a más vallásúak és az ateisták is erőt meríthetnek ebből a történetből, hiszen példát mutatott arra, hogy mindig fel lehet állni a legnagyobb szenvedések után is, és mindig embernek lehet maradni a legnagyobb embertelenség közepette is.

Emeljük fel hát a fejünket, s mivel amúgy is ideje van a közös énekléseknek, álljunk ki az ablakokba vasárnap reggel és mondjuk közösen Pilinszkyvel: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et ressurrexit tertia die.”