Régen döbbentünk meg ennyire. Kiderült, nincsen csatlakozás. Nem indul semmi, és az üresen tátongó várótermekben azt zengi recsegő hangon a bemondó, hogy mindenki maradjon otthon! Jó darabig nincs londoni hétvége, nincs ide-oda röpködés se fapados, se business class jegyekkel.
Az Istent játszó embert két vállra fektette egy apró, láthatatlan organizmus. Egy vírus, amit élőlénynek is csak erős megszorítással hívhatunk. Több mint másfél millió fertőzött és közel százezer áldozat rádöbbentette a mindig csendben lévőket, hogy az öntelt társadalommérnökök, az önjelölt világmegváltók, a lélekkufárok és identitásvigécek ideje egy pillanat alatt lejárt. Nincs az a szabadság, alapjoggá hazudott aberráció, nincs olyan nemváltó műtét, amely oldaná a halálfélelmet és letörölné rémült arcunkról a semmi iszonyatát. Belénk vájta fogát a vágy az igazi Megváltó után. Mégis minden hangoskodó Barabbást kiált.
Ülünk a hatalmas váróteremben, ahol mindenkit végtelen üresség vesz körül. Senki nem lehet bizonyos abban, hogy valaha folytatni tudja az útját. Egyetlen dolog van mozgásban, a láthatatlan ellenségünk, egy vírus, amely bármelyik pillanatban elhozhatja bármelyikünknek a halált. Nagyon szeretnénk szót váltani jó, meghitt emberekkel. De nem találkozhatnak a barátok, szanaszét keseregnek a családok. Idegenek visznek kenyeret a nagymamáknak, akik szomorúan nézik, hogyan szárad ehetetlenné a máskor oly sok örömöt szerző húsvéti kalács.
Minden, amiben hittünk, az ellentétébe fordul. Amikor a feltámadást várva közösen imádkoznunk kellene a templomban, idegesen nyomkodjuk a távkapcsolót, hátha mondanak valami reménytelit a hírekben. Digitális imákkal igyekszünk összeragasztgatni a virtuális gyülekezeteket, bámuljuk a legmodernebb kütyüket, integetünk a torz, elmosódott arcoknak, és érezzük, valami pótolhatatlanul hiányzik ebből az egészből. Mégis üvölt a kórus: „Feszítsd meg!”
Most kell a nagyon erős hit. Most kell a kételyeken felülemelkedni tudó igaz emberség. Ez az időszak régen nem tapasztalt intenzitással mutat rá a sötétség és a világosság kibékíthetetlen ellentétére. Mindenkinek el kell döntenie, hol áll? Mert csak a közösségeinkben lehetünk azok, akik lenni szeretnénk. Ha hagyjuk lerombolni a nemzetet, a családot, atomizált magányos senkikké válunk. Olyanokká, akiknek tényleg mindegy, hogy fiúk-e vagy lányok, magyarok vagy pirézek, mert amikor vírusjárvány, sáskajárás, földrengés, özönvíz vagy tűzvihar képében eljön a vég, oly mindegy lesz, kit talál. Olyanokká, akikben még a rettegés sem őszinte, mert titokban csodaszerek és vajákos módszerek után kajtatnak az internetes keresőkben, gátlás nélkül nyúlják le saját anyjuk utolsó fillérjeit is, nagyot kaszálva a pusztuláson. Amíg meg nem semmisülnek ők is.
