Szerecsenmosdatás

Kamala Harrisnek van egy nagy erénye: semmiben nem hasonlít új főnökére, Joe Bidenre.

Washington, 2019. január 21. 2019. január 15-én Washingtonban készített kép Kamala Harris demokrata párti kaliforniai szenátorról, aki 2019. január 21-én bejelentette, hogy megpályázza az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltségét. Az elnökválasztást 2020-ban tartják az Egyesült Államokban. MTI/EPA/Michael Reynolds Fotó: Michael Reynolds

Kamala Harrisnek van egy nagy erénye: semmiben nem hasonlít Joe Bidenre. Új főnökének rozogasága, hanyatló szellemi képessége megemeli az energikus nőt, akinek talán már csak négy évet kell várnia arra, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltje legyen. Az elképzelésük az, hogy Biden most nyer, addig pedig felépítik Harrist, azaz elvégzik a fáradságos munkát, amire Hillary Clinton négy évvel ezelőtti bukása óta nem sikerült időt szakítaniuk. Most a cél Trump leváltása – ez Biden fő feladata, aztán négy esztendővel később, amikor a mór már 82 éves lesz, mehet isten hírével, mint aki megtette kötelességét.

Ehhez azért Trumpnak is lesz egy-két szava. A republikánus elnök nem esélytelen, korántsem az. Clintonnal szemben is hátrányban volt 2016-ban, mégis nyert. Bidennek azért is szüksége van egy tőle lehetőleg minden paraméterében különböző indulópárra, hogy maximalizálja az esélyeit. Noha zaklatási vád merült fel ellene, a nők is rá adják majd a voksukat, bár becsmérlően nyilatkozott a feketékről, ennek ellenére a színesek is álljanak mögé. Egész hosszú pályafutását a keleti parton, Delaware és Washington között ingázva töltötte, de azért másutt se nézzék idegennek. Harris középkorú nő, színes bőrű és nyugati parti. Úgy illeszkednek Bidennel, mint egy kirakósjáték két egymás melletti eleme. Íme, itt van a látszólag tökéletes megoldás.

Csakhogy van mindebben egy furcsa csavar. A rasszizmus és a szexizmus ellen – legalábbis a felszínen – foggal-körömmel küzdő amerikai társadalomban ennyire számít, kinek milyen a bőrszíne és melyik nemhez tartozik. Nincs az a kiváló értelmi képességű fehér férfi, akit Biden kampánytanácsadói jó szívvel ajánlottak volna Trump kihívója mellé. Az amerikai elnökválasztás nem elmebajnokság. Nem olyan időket élünk, hogy egy fehér férfi jó választás lenne a demokrata oldalon, noha a republikánusoknál Trump és Mike Pence jól kiegészíti egymást. A szavakban egyenlőséget hirdető, de az egyes ember faji és nemi jellemzőit árgus szemekkel méricskélő amerikai baloldal Hillary Clinton veresége óta még kiéhezettebb arra, hogy mihamarabb elérkezzék az első női elnök ideje. George Floyd fekete állampolgár májusi halála óta pedig arra is, hogy ez a valaki színes bőrű legyen. Mivel azonban 2016 óta a demokraták a sebeik nyalogatásán túl nem sokat tettek, leszámítva, hogy nagy erőkkel a szélsőbaloldalra tolták a pártot, első körben még Bidennel kell kitölteni az űrt. Csaknem nyolcvanéves, nem sok vizet zavar majd, fénykorában sem volt nagy ász – most is lesz, aki megmondja, hogyan irányítsa az országot. Vannak, akik háttérhatalomnak hívják az ilyen felállást.

A morbid bon mot szerint az amerikai alelnöknek nincs egyéb dolga, mint hogy várja, amíg lelövik az elnököt, majd felesketik. Mint Johnsont, amikor Dallasban megölték Kennedyt. Vagy Fordot, amikor lemondott Nixon, és eljött érte a Marine One helikopter, hogy hazavigye Kaliforniába. Trumant, amikor meghalt Roosevelt, és megnyerte a feladatot, hogy befejezze a világháborút. A bon mot ma már nem igaz. Dick Cheney erős alelnök volt George W. Bush mellett. Nem tudjuk, Kamala Harris is álmodik-e arról, hogy egyszer csak az ölébe hull a világ legfontosabb politikai hivatala. De ez mindegy is, még nem tart ott. Most az a küldetése, hogy hónapokon át mossa és mossa Bident a vádak alól, mint Ágnes asszony a szennyest. Nem, nőként el sem tudja róla képzelni, hogy benyúlt volna Tara Reade bugyijába. Nem, színesként maga sem hiszi, hogy becsmérelte volna a feketéket, amikor azt állította róluk, hogy nem elég sokszínűek. Szerecsenként kell mosdatnia a fehér és galambősz Bident.