A kritikusok dühösen rohantak ki a Michael Jackson-moziról, a nézők pedig sikítanak örömükben + videó

Michael Jackson a pop királya, és ez nemcsak egy nagyzoló jelző, hanem egyszerű tény: sem előtte, sem utána nem létezett olyan nagy hatású könnyűzenei ikon, akit világszerte hozzá fogható rajongás övezett volna, és az internet korának buborékjaiban már nem is fog soha. Ennek megfelelően a Michael Jacksonról készült mozifilm is egy mesterien kivitelezett közönségfilm lett, a sötétebb foltokat meghagyva egy esetleges folytatásnak.

Michael Jackson, a pop királya. Forrás: TMDb

A filmben a Michaelt kihasználó, az egyéni érvényesülésének gátat szabó apja (Colman Domingo átütőerővel alakítja a fenyegető antagonistát) mondja ki, hogy a fia csak a színpadon él igazán, ami azért különösen ironikus, mert ridegsége ellenére végül önbeteljesítő állításnak bizonyul: a hétköznapi Michael Jackson amellett, hogy híján van minden hétköznapiságnak, teljesen híján van (volt) a reflektorok kereszttüzében látható szexuális energiának, életerőnek és férfiasságnak is. A pop királya a színpadon kívül egy félénk kisfiú, aki csak az állatok és a gyerekek társaságában érzi otthonosan magát.

Ez utóbbival kapcsolatban sokaknak lehet hiányérzete, miután egy 2019-es dokumentumfilm, a Neverland elhagyása tömegeket győzött meg róla, hogy  Jackson nemcsak egy traumatizált, zavart ember volt a színpadon kívül, hanem  szörnyeteg is. 

Jómagam erről csak annyit tudok leírni jó lelkiismerettel, hogy még ha így is lett volna, az HBO filmje akkor is a dokumentumfilm-készítés megcsúfolása lenne, a Michael alkotói és a producerek pedig saját jól felfogott érdeküknek megfelelően nem egy 155 millió dolláros közönségfilmben gondolták ledönteni az ikon szobrát. Épp ellenkezőleg: a ­Michael tovább táplálja a legendát. A Michaelt elmarasztaló kritika – a Rottentomatoes.com kritikaösszegző oldalon a film jelenleg 38 százalékon áll, szemben a közönség 97 százalékos értékelésével, ami ordító különbség – is sokkal inkább ennek a hollywoodi mentalitásnak szólhat, semmint a tényleges végeredménynek.

A filmet tulajdonképpen a The Jackson 5 berobbanása és feloszlása és azon keresztül Jackson apjával való harca keretezi, és amit – apja szavait igazolva – Michael Jackson nem tud megtenni a hétköznapokban, arra képessé válik a színpadon. Mint egy szakrális tér, ahol a főszereplő kilép a saját belső korlátai közül. A valóság ennél bizonyosan összetettebb, de a forgatókönyv remekül fűzte össze az életút azon sarokpontjait, amikre fel lehetett építeni ezt a koherens és könnyen átélhető drámát, a hollywoodi tündérmesét.

A film Jackson pályájának csúcsán ér véget, és különlegessége, hogy a stáblistán megígért folytatás nélkül is kerek egészet alkot, hiszen a fiú kilép benne az apja zsarnoki árnyékából. 

Az ezt követő, gyanúkkal, botrányokkal, rágalmakkal és fájdalomcsillapítókkal teli két évtizedről aligha készül majd ilyen szórakoztató dráma – ellenben sokkal könnyebben lehet belőle egy, az Elvishez hasonló szomorú bukástörténetet írni, amiben a média és a zeneipar végül sikerrel falja fel a saját gyermekét –, de a Michael első része egy jól megírt felszabadulás története, amit még nem árnyékol be a sztár valóban létező infantilizmusa – függetlenül attól, hogy ki miként vélekedik a későbbi Michael Jackson vélt vagy valós bűneiről.