Glen Powell új filmjében két nő két világ és néhány gyilkosság között őrlődik

Egy hétköznapi férfi hirtelen a mesés örökség küszöbén találja magát – és miközben egyre mélyebbre süllyed a bűnben, a néző azon kapja magát, hogy mégis drukkol neki. A Hogyan kaszálj nagyot nem túl eredeti megközelítéssel, de szórakoztató fekete humorral beszél az illuzórikus vágyak és az ember mélyebb szükségleteinek összefeszüléséről.

Margaret Qualley a Hogyan kaszálj nagyot című filmben. Forrás: TMDb

A Hogyan kaszálj nagyot egyik nagy kérdése, hogy gyarló vágyak vagy a főszereplő lelkiismerete kerekedik-e felül? Forrás: TMDb

Mi persze elsősorban Becket lelkéért aggódunk, aki a kivégzésére várva meséli el a történetet egy papnak, és közben a bűnbánat legapróbb jelét sem mutatja. Szurkolunk neki, mert az embertelen tettek mögött olyan frusztráló érzések dolgoznak, ami tökéletesen ismerősek a számunkra is, és nemcsak az abszurd ábrázolásmód miatt mentjük fel, hanem mert érteni véljük. A Hogyan kaszálj nagyot helyenként meglepően érzelmes film is, ami alternatívát, kiutat is mutat ebből a vállalhatatlan abszurdumból: a nagy terv megvalósítása közben ugyanis Julia femme fatele karaktere kihívót is kap Ruth (Jessica Henwick) képben, aki a divatiparból kiábrándulva döbben rá, hogy korábbi vágyálmai mennyire sekélyesek, és nemcsak a közösség szempontjából válik értékesebbé (tanárnőként kezd el dolgozni), hanem 

Becketnek is olyat mutat, amire a csábítással, manipulációval élő Julia képtelen lenne. Így a film végére valójában két vágy feszül egymásnak Beckett lelkében, amit a két nő személyesít meg.

A Hogyan kaszálj nagyotban nincs semmi újszerű vagy meglepő, a közelmúltban is filmek és sorozatok tucatjaiban láthattuk már ezeket a témákat és formulákat, legyen szó különc milliárdos dinasztiákról (Utódok, Az Usher-ház bukása, Tőrbe ejtve), a kapitalista rendszer kétszínűségének kritikájától (A Wall Street farkasa, A szomorúság háromszöge, A menü), az amerikai álom rideg ürességéről (A nagy Gatsby, Holtodiglan), vagy a bosszú-tematikáról (Vészjelzés). Glen Powell szimpatikus figurája, a karikatúra és a dráma közötti okos egyensúlyozás, és a filmvégi fordulatok miatt mégis jó ízű szórakozást jelent a film. Nemcsak egy öncélú társadalmi szatíra, hanem megszívlelendő tanmese, ami nem csak a gazdagokon veri el a port, hanem egy kicsit rajtunk is.