Glen Powell új filmjében két nő két világ és néhány gyilkosság között őrlődik

Egy hétköznapi férfi hirtelen a mesés örökség küszöbén találja magát – és miközben egyre mélyebbre süllyed a bűnben, a néző azon kapja magát, hogy mégis drukkol neki. A Hogyan kaszálj nagyot nem túl eredeti megközelítéssel, de szórakoztató fekete humorral beszél az illuzórikus vágyak és az ember mélyebb szükségleteinek összefeszüléséről.

Margaret Qualley a Hogyan kaszálj nagyot című filmben. Forrás: TMDb

A külvárosi munkásnegyedben felnőtt Becket Redfellow (Glen Powell) hétköznapinak mondható életet él, a belvárosban dolgozik egy öltönyüzletben, szorgalmas és jámbor, de nem különösebben nagyravágyó. Egy nap váratlan vendég csönget be a boltba, gyermekkori szerelme, Julia (Margaret Qualley), aki emlékezteti a férfit arra a mesés vagyonra, amit módjában lenne megörökölni.

Glen Powell a Hogyan kaszálj nagyot című fekete komédiában. Forrás: TMDb

Hogyan kaszálj nagyot

Becket ugyanis a dúsgazdag Redfellow dinasztia sarja, de miután a nagyapja kitagadta az édesanyját a családból, és az örökösödési rangsorban is csak a hetedik helyet foglalja el, ez a lehetőség eddig nem igazán foglalkoztatta. Julia azonban egy olyan világban él, ahová csak dúsgazdagként léphetne be, időközben az állását is elveszti (ironikus módon nepotizmus miatt), ami már elegendő motivációt jelenthetne a vagyon megszerzéséhez. El is játszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha megsegítené kicsit az előtte álló örökösök elhalálozását, a gondolatot pedig csakhamar tett követi, még ha komikusan félszeg módon is követi el. Az első áldozat egy nagyképű bróker, aki részegen fetreng a jachtján, és Beckettel együtt mi sem hullatunk érte kövér könnyeket, de az ilyen karikaturisztikus ábrázolásra szükségünk is van egy olyan filmben, ahol a gyilkosnak szurkolunk. 

Ezek a jelenetek John Patton Ford fekete komédiájának legviccesebb pillanatai, mivel sorra élcelődik azokon a figurákon, akik valójában nem tesznek hozzá semmi fontosat vagy használhatót a társadalomhoz (sőt, mondhatni élősködnek rajta), akiket legtöbbször mi magunk is megvetéssel figyelünk, hacsak nem kerültünk a hatásuk alá. 

A dekadencia és az infantilizmus végtermékei ők: fogalmatlan művészemberek, képmutató influenszerek, gátlástalan pénzemberek vagy paranoiás lelkész-showmanek. John Patton Ford forgatókönyve ügyesen játszik az arányokkal és az árnyalatokkal is, Topher Grace feltűnése az utóbbi szerepben például nem is igényel hosszabb időt egy jelenetnél ahhoz, hogy emlékezetessé váljon, míg a Becketet szárnyai alá vevő nagybácsi, Bill Camp alakításában épp annyi játékidőt kap, hogy később a kezdeti ellenszenvünk ellenére is morális iránytűként tudjon szolgálni. Egy rossz ember, aki megbánja a bűneit, miután alaposan megfizetett értük, nem a vagyonával vagy a státuszával, hanem a lelkével.

A Hogyan kaszálj nagyot egyik nagy kérdése, hogy gyarló vágyak vagy a főszereplő lelkiismerete kerekedik-e felül? Forrás: TMDb

Mi persze elsősorban Becket lelkéért aggódunk, aki a kivégzésére várva meséli el a történetet egy papnak, és közben a bűnbánat legapróbb jelét sem mutatja. Szurkolunk neki, mert az embertelen tettek mögött olyan frusztráló érzések dolgoznak, ami tökéletesen ismerősek a számunkra is, és nemcsak az abszurd ábrázolásmód miatt mentjük fel, hanem mert érteni véljük. A Hogyan kaszálj nagyot helyenként meglepően érzelmes film is, ami alternatívát, kiutat is mutat ebből a vállalhatatlan abszurdumból: a nagy terv megvalósítása közben ugyanis Julia femme fatele karaktere kihívót is kap Ruth (Jessica Henwick) képben, aki a divatiparból kiábrándulva döbben rá, hogy korábbi vágyálmai mennyire sekélyesek, és nemcsak a közösség szempontjából válik értékesebbé (tanárnőként kezd el dolgozni), hanem 

Becketnek is olyat mutat, amire a csábítással, manipulációval élő Julia képtelen lenne. Így a film végére valójában két vágy feszül egymásnak Beckett lelkében, amit a két nő személyesít meg.

A Hogyan kaszálj nagyotban nincs semmi újszerű vagy meglepő, a közelmúltban is filmek és sorozatok tucatjaiban láthattuk már ezeket a témákat és formulákat, legyen szó különc milliárdos dinasztiákról (Utódok, Az Usher-ház bukása, Tőrbe ejtve), a kapitalista rendszer kétszínűségének kritikájától (A Wall Street farkasa, A szomorúság háromszöge, A menü), az amerikai álom rideg ürességéről (A nagy Gatsby, Holtodiglan), vagy a bosszú-tematikáról (Vészjelzés). Glen Powell szimpatikus figurája, a karikatúra és a dráma közötti okos egyensúlyozás, és a filmvégi fordulatok miatt mégis jó ízű szórakozást jelent a film. Nemcsak egy öncélú társadalmi szatíra, hanem megszívlelendő tanmese, ami nem csak a gazdagokon veri el a port, hanem egy kicsit rajtunk is.