Rian Johnson a zsánerfilmek posztmodern mágusa, aki a legkülönfélébb műfajokat is képes addig hajlítgatni, mígnem abból valami újszerű és friss kerekedik ki. A rendező így járt el korábban a szélhámos filmekkel (Szélhámos fivérek), az időutazós akciófilmekkel (Looper – A jövő gyilkosa), és végül a legmegosztóbbnak bizonyuló, ám köldöknézegetéssel aligha vádolható Star Wars mozival, az Utolsó Jedikkel is. Johnson legotthonosabb terepe azonban kétségkívül a krimi: első nagyjátékfilmjében (Beépülve) a középiskolás közegben, noir-os hangütéssel parodizálta a műfajt, az amerikai délvidéket bejáró road movie-sorozatában (Poker Face) pedig az úgynevezett Columbo-receptet (amikor ismerjük a tettest, látjuk a gyilkosságot, és a nyomozó csak azután lép színre) dobta fel excentrikus női főszereplőjével.
Tőrbe ejtett Netflix: Rian Johnson senkit sem kímél
A rendező legszélesebb körben ismert és elismert vállalkozása azonban az Agatha Christie-formula sikeres modernizálása, amit elsőként a Tőrbe ejtvében mutatott be: ekkor ismerhettük meg a Benoit Blancot (Daniel Craig), aki előképénél némileg szórakozottabb figura, de hasonló megszállottsággal veti bele magát az elsőre tökéletesnek tűnő bűntényekbe. Az első rész 2019-ben egy ódon családi kastélyban játszódott, és gőgös arisztokratákat vett célba, míg a 2022-es – ezúttal már nem a mozikban, hanem a Netflixen bemutatott – folytatásban, Az üveghagymában a detektívnek egy távoli szigeten, ostoba influencerek és stratupperek között kellett meglelnie a gyilkost. Mindkét filmre igaz volt az erős társadalmi reflexió, hiszen a mindig olyan figurák kerültek a nyomozás középpontjába, akik valamiféleképpen hatalmat gyakorolnak a társadalom fölött a befolyásuk, a tekintélyük, vagy egyszerűen a pénzük révén, és hasonló történik a sorozatot trilógiává érlelő legújabb részben, az Ébredj fel, halott emberben is.
Ezúttal egy vallási gyülekezet szennyese kerül terítékre, ami minden korábbinál kényesebb terep: Johnson filmje feltárja a szektás működés mechanizmusait, a vakbuzgóság és a képmutatás ártalmait, de sosem tesz egyenlőségjelet ezek és a vallás közé.
Sőt, a filmben bárminemű ájtatosság nélkül rajzolódik ki az egyik legfontosabb keresztény érték, a kegyelem ereje, ami több, mint váratlan. Ráadásul ezt egyszerre több karakter is megéli benne: a dühös bokszolóból lett pap és a hitre nem sokat adó magánnyomozó is.
Narratív szempontból is ez a legizgalmasabb rész, a film első harmada csaknem végig expozíció, tele személyes feszültségekkel, aztán mintha Blanc szinre lépésével új film kezdődne. A whodunit műfajra sem kaptunk még ennyi önreflexiót, a szereplők konkrétan detektívregények alapján sorolják fel a különböző bűntény-típusokat, amikből egy író vagy egy gyilkos válogathat, a fim fittyet hány a műfajra jellemző zárt terekre is és, a finálé nagy leleplezése sem úgy történik, ahogy megszokhattunk. Ez Johnson egyik legkedveltebb írói fogása: gyakran teszi fel a kérdést, hogy mi lenne, ha most az ellenkezője történne mindannak, mint ami szokott, de úgy, hogy végül ugyanoda lyukadjunk ki.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!