Anglia egyik békés nyugdíjasotthonában négy barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkossági ügyekről beszélgessenek. Az Agatha Christie-t idéző nyomozások kezdetben nem tűnnek sem túl különlegesnek, sem túl csavarosnak, Richard Osman könyvsorozata mégis roppant népszerűnek bizonyult az olvasók körében, olyannyira, hogy az író minden évben előhozakodik egy feltárásra váró bűnténnyel (az ötödik kötet magyar fordítása most novemberben kerül a könyvesboltokba). Ezek után talán nem is meglepő, hogy A csütörtöki nyomozóklub mostantól a filmkedvelők körében is hódíthat, köszönhetően a Netflixnek és Chris Columbusnak, aki a Reszkessetek, betörők! és a Harry Potter első két részének rendezése előtt, az 1980-as években még olyan kultikus filmeket írt Steven Spielberg produceri irányítása alatt, mint a Szörnyecskék, a Kincsvadászok vagy Az ifjú Sherlock Holmes.
Csütörtöki nyomozóklub a Netflixen
Csakhogy Richard Osman regénye csak a felszínen krimi, az igazi népszerűségét szellemes humorának, emberséges és szívet melengető hozzáállásának köszönheti, amivel idős szereplőit kezeli. A szerző megkapóan lehel életet a nyugdíjaslét sztereotip és buta ábrázolásmódjába, A csütörtöki nyomozóklub tagjait ugyanis már abban az életszakaszban ismerjük meg, ami a mai fiatalságkultuszban legfeljebb csak marginálisan jelenik meg, holott ennek a műfajnak is megvannak a maga kisebb-nagyobb sikerei (Marigold Hotel, Könyvklub, Grace és Frankie, Minden jót, Leo Grande!).
De ahogy említettem, ezeknek a történeteknek a krimi csak a gerincét adja, nem a lényegét, még ha Osman végül krimiírónak is rafináltnak bizonyul, és a történet végére sokkal összetettebb bűnügyek kerülnek ki a kezei közül, mint azt elsőre gondoltuk volna. Ezt az erényét a Chris Columbus által rendezett filmadaptáció is megörökölte, ahogy a könyvhöz hasonlóan lassacskán csordogálnak a fejlemények, és egymás után veszítjük el a gyanúsítottakat, úgy leszünk egyre kíváncsibbak a valódi gyilkos kilétére.
Amíg a regény bőségesen ad rá lehetőséget, hogy elmerüljünk a karakterek életében, mindennapjaiban, addig a filmnek sokkal feszesebben kell fognia a gyeplőt, hogy klasszikus whodunit-krimiként is jól működjön.
Az adaptáció pedig sikerrel ugrotta meg ezt a lécet, miközben végig szellemes (nem mentes a finom James Bond-utalásoktól se, Pierce Brosnan például egy alkalommal telefoncsörgést hallva rögtön a karórájához hajol), kedves, de nem bárgyú – míg a lezárása váratlanul megható húrokat pendít meg. Helen Mirren mögött kicsit elhalványul Ben Kingsley vagy Celia Imrie karaktere, nem ismerünk meg minden szereplőt úgy, ahogy a regényben tehetjük, két óra alatt az egyéniségük is kevésbé domborodik ki, de így is könnyű a szívünkbe zárni őket.
