Hollywoodban kisebb reneszánsza indult az úgynevezett „whodunit” filmeknek, melyben a főszereplők gyanús nyomok után kutatva igyekeznek felfedni a gyilkos személyét. Az Agatha Christie Poirot-regényeiben tökélyre csiszolt formula tulajdonképpen évtizedek óta változatlan: az első felvonásban felsorakoznak a szereplők, a potenciális elkövetők és áldozatok, majd megtörténik a bűntény. A főhős ezek után nyomozásba kezd, egyenként vallatja a gyanúsítottakat, akikkel valamilyen oknál fogva általában egy helyszínen ragad. Néha tévútra csalják, esetleg maga is merényletkísérlet elszenvedőjévé válik, ám a harmadik felvonásra összeállnak a kirakósdarabok, és a cselszövő lelepleződik, a detektív diadalmaskodik.
A tengerentúlon elsősorban Kenneth Branagh modern Poirot-filmjei (Gyilkosság az Orient Expresszen, Halál a Níluson, Szeánsz Velencében) és Rian Johnson író/rendező saját hőse, Benoit Blanc karaktere (Tőrbe ejtve – Az üveg hagyma) frissítette fel az ismerős formulát.
Mindkét filmes franchise-nak lényeges újítása, hogy sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak a vizualitásra, mint amennyire a műfaj egyébként megkövetelné.
Míg Branagh kinyitotta a tereket, és mindent sokkal grandiózusabbá, mozgalmasabbá varázsolt (kiváltva ezzel számos regényolvasó nemtetszését is), addig Johnson maradt zárt helyszíneknél (ódon családi ház, high-tech sziget), de különös figyelmet fordítva a setting designra. Közben mindkét rendezőre jellemző, hogy sokkal több műfaji önreflexióval dolgozik, Johnson már-már a műfajparódia határát súroló metarétegek felfestésével teszi idézőjelbe a történeteket. Végül mindkét sorozatra igaz, hogy óriási sztárparádét vonultat fel.
Valószínűleg nem sokan számítottak rá, hogy ezekre a trendekre a hazai filmgyártás is felül, pedig Fazakas Péter filmjében pontosan ez történt.
A Ma este gyilkolunk egy színészeknek fenntartott idősek otthonában játszódik, Kern András gőgös, de megkeseredett karaktere ide kénytelen bevonulni, miután hetedik házassága is zátonyra futott. Pedig a színészért egy időben sztárként rajongott az ország, a 70-es évek népszerű krimi sorozatban játszotta Radeczky hadnagyot, aki Ferenc József idejében oldotta meg a gyilkossági ügyeket. Alighogy megérkezik a színművész úr, máris gyanús haláleset történik a kiöregedett színészekkel (és egy forgatókönyvíróval) zsúfolt vidéki villában, ami után már nemcsak az a gyanús, aki él, hanem az is, aki már meghalt.
Tolnai Tivadar kapva kap az alkalmon, hogy létezésének ismét valamilyen jelentősége legyen, és a gondozónővérrel (Hermányi Mariann) az oldalán nyomozásba kezd: nem lehet tudni, hogy valóban szimatot fogott-e, vagy csak túl sok ideig játszotta Radeczky hadnagyot.
Köbli Norbert forgatókönyve (aki számos bűnügyi filmet írt már korábban, s Fazakas Péter rendezővel ez a harmadik közös munkájuk) gördülékeny műfaji ujjgyakorlatnak tűnik, amiben minden kimondott szónak, elejtett tekintetnek jelentősége van, a történethez viszont rendkívül sokat hozzátesz a kidolgozott operatőri munka és a díszletek, a feltűnően átgondolt vizualitás. Nemcsak a történetmesélés szempontból érdekes a különlegesen erős látványvilág, hanem főleg azért, mert ettől néha téren és időn kívülivé válik ez a sajátosan magyaros és kissé abszurd nyomozás, ahol őrök szintetizátoroznak az erdőben, és idősek jelölgetik egymást a TikTokon.
A film metanarratívája három síkon is működik.
Egyszerre jelenik meg műfajparódiaként, a filmes szakmának adott fricskaként, és – amitől a Ma este gyilkolunk tényleg felhőtlenül szórakoztató lesz – talán az utolsók közt vonultatja fel egy egész színészgenerció fontos alakjait: Kern András mellett szerepel benne Bánsági Ildikó, Pogány Judit, Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, Jordán Tamás és Bálint András is, akik a 60-as, 70-es évek óta meghatározó alakjai magyar színjátszásnak. Elcsépelt szó a jutalomjáték, de a Ma este gyilkolunk annak sem utolsó.
