Megvan az előnye annak, ha rendkívüli előítéletekkel ülünk be egy filmre. Zoë Kravitz szerzői bemutatkozása (nemcsak rendezőként, hanem E. T. Feigenbaummal közösen forgatókönyvíróként is jegyzi első filmjét, a Vészjelzést) első pillantásra egy jól körülírható, újonnan felfrissült filmes vonulatra csatlakozik rá, amelyet olyan alkotások képviselnek, mint A menü, A szomorúság háromszöge, a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma vagy a Ne nézz fel!
Ezeknek a történeteknek központi problémafelvetése, hogy olyan szupergazdag, kiüresedett és elinflálódott emberek világába kalauzol, akiknek rendszerint teljesen célt tévesztett bármiféle morális iránytűje.
A történetek főhősei mindig ebbe az átlagember számára ismeretlen miliőbe csöppennek bele, hogy lassanként megízleljék a fényűzés alatt lapuló rothadást, s végül maguk is döntést hozzanak, hogy a részeivé válnak-e vagy felveszik a harcot a nihilizmussal.
Teljesen időszerű az ilyen filmek gyártása, amikor a valóságban is azt tapasztaljuk, hogy a világ vagyonának és erőforrásainak egyre nagyobb része összpontosul egyre kevesebb hatalmasság kezében, miközben az átlagember mozgástere folyamatosan szűkül, és az indulatok kirobbanását már csak az tartja féken, hogy közben elárasztanak minket okostelefonokkal, virtuális terekkel és egzotikus helyekre szóló olcsó repülőjegyekkel.
Éppen azért kerülget a frász ezektől az alkotásoktól, mert öncélú társadalom- és elitkritikájuk nem több egy, a gondolkodásra közepesen fogékony közönség számára legyártott BigMac szendvicsnél, egyetlen értékük az a műfaji keret (whodunit, politikai szatíra, klasszikus thriller), amibe az előmelegített gondolataikat beágyazzák. Eredetiséggel nehezen vádolhatók.
A Vészjelzés azonban pont annyival jobb vagy érdekesebb ezeknél, amennyit már az eredeti címe is sugall: Blink Twice, azaz két pislogás, vagy szabadosabban értelmezve második blikk.
Az alapfelállás hasonló: két, alsóbb osztályból származó nő felszolgálóként dolgozik egy fényűző gálaesten, amihez aztán egy gyors átöltözést követően maguk is csatlakoznak, hogy a kedélyes szupergazdagokkal mulassák át az estét. Frida (Naomi Ackie) gyorsan össze is barátkozik a jóképű techmilliárdossal, Slaterrel (Channing Tatum), aki az internetes talkshow-szereplések alkalmával próbálja bebizonyítani a világnak, hogy rendkívül sajnálja (hogy mit, azt nem tudjuk, és bár lennének rá javaslataink minden technológiai iparmágnással kapcsolatban, végső soron egyáltalán nem is számít), de most már próbál jobb emberként élni, terápiára is jár. Slater el is hívja Fridát és barátnőjét, a nálánál érezhetően józanabb Jesst (Alia Shawkat) magánszigetére, ahol a férfi a világ zűrzavarától távol keresi a harmóniát legjobb barátaival. Kezdetben minden mennyországba illően könnyed és csodás, semmi olyat nem kell tenniük, ami akaratuk ellenére lenne. Bármikor szabadon távozhatnak a szigetről, de miért tennének ilyet, ha egyszer minden tökéletes?
Épp ez benne a gyanús, a hamis biztonságérzet csakhamar repedezni kezd.
A Vészjelzés tehát nagyon hasonló ösvényen – a gazdagokban nem szabad megbízni – lépked, mint a már említett filmek, ám több szempontból mégis üdítő kivételt képez. Mindenekelőtt audiovizuálisan rendkívül impulzív és átgondolt film, közönségfilmes történetszövése ellenére rengeteget hagy az érzékelésnek, csodás képekkel és tűpontos vágásokkal szögez a székbe, és ez a vizuális nyelvezet a végére sem fárad ki.
Ennek fontos része a megkapó színészi játék is: komoly kihívást jelent néhány arcrezdüléssel egész történeteket elmesélni, de a Vészjelzés szereplői (élükön ez egyébként nem túl sok mimikával rendelkező Channing Tatummal) lubickolnak a színésznőből rendezővé avanzsált Kravitz és operatőre, a videóklipes múltú Adam Newport-Berra kamerája előtt.
Másfelől hasznos és örvendetes adaléka a történetnek, hogy a ma szintén teljes mértékben slágertémának számító terápiával fűzi össze a gazdagok kritikáját. Ez filmnyelvileg nehezen megfogható, ha készülnek is különböző direkten terápiákról szóló filmek, azok megragadnak a beszélő fejeknél, a film viszont természetéből fakadóan akcióorientált műfaj.
Harmadrészt, az előzőeknél szoros összefüggésben, a Vészjelzés az elcsépelt szófordulattal élve azért tud sokat adni, mert nem markol sokat. Nem akar megmagyarázni, csak egy egyszerű törvényszerűséget fogalmaz meg, miszerint az élet fájdalom, és minden ezzel ellenkező irányba mutató törekvés (mint például a felejtés vagy a kényelem) rossz útra vezet. De ezt sem szájbarágósan, direkten kimondva fogalmazza meg, hanem nyers erővel, a legelemibb állatias ösztöneinkre apellálva, ami bosszút kiállt minden igazságtalanságért.
A Vészjelzés pedig megadja ezt az örömöt, mert összességében csak egy velős bosszúmozi, ami véres hadat üzen mindenféle intellektuális önkielégítéseknek.
