Film a szomorúság háromszögéről

Egy film, amely igazán elmegy a végsőkig, nem finomkodik, és helyenként igazán őrült a humora, sok szempontból mégis korunk tökéletes vígjátéka.

Ruben Östlund vadul vicces „Legyek urát” készített a kapitalizmus végnapjairól. Miután a svéd rendező a Vis maiorban felnyársalta a férfiegót, majd lealázta a művészvilágot A négyzetben, végleg levette a kezét a fékről: legújabb, Arany Pálma díjas társadalmi szatírájában szupergazdagok nyaralnak egy szuperjachton, amely úgy úszik az elkerülhetetlen végkifejlet felé, mintha Luis Buñuel és a Farrelly fivérek közösen tartanák a kezükben a kormánykereket. 

Egy film, amely igazán elmegy a végsőkig, nem finomkodik, és helyenként igazán őrült, sőt gyomorforgató a humora – sok szempontból mégis korunk tökéletes vígjátéka.

A kétszeres Arany Pálma díjas rendezők társasága igazán elit klub, összesen tíz tagot számol. Idén az előző filmjével öt éve egyszer már fődíjat érdemlő Östlund ismét kortárs szatírával győzedelmeskedett, ezúttal a nyugati fogyasztói társadalmat figurázta ki. 

A szomorúság háromszöge győzelme egyébként nagy meglepetés volt a jubileumi, 75. Cannes-i Film­fesztiválon, ami után Östlund olyan nagyok mellé léphetett fel, mint Francis Ford Coppola, Bille August, Emir Kusturica, Michael Haneke, Ken Loach,­ Jean-­Pierre és Luc Dardenne,­ Imamura Sóhei és Alf Sjöberg. Vajon megérdemelt a siker?

A szomorúság háromszögében két modell, Carl (Harris Dickinson, a megfontoltság és az üresség lenyűgöző keveréke) és influencer barátnője, Yaya (a napokban tragikusan fiatalon elhunyt Charlbi Dean) lazítanak egy luxushajón. Mielőtt még felhúznák a horgonyt, egy Zoolander-szerű előjátékban találkozunk velük a szárazföldön, hogy lássuk a divatvilág csúfságát, és az olyan komoly vitáikat, hogy ki fizesse a számlát a randevún. 

Féltékenység, áhított lájkok, sekélyesség és kicsinyesség napozik a frissen polírozott fedélzeten, ahol a tétlen gazdagok minden rezdülését a felettük őrködő legénység kíséri.
A rendező Carlt és Yayát egyfajta középosztálybéli párosnak állítja be, akik a szupergazdagok és a szorgosan dolgozó méhek között rekedtek, és akik ebben az új világban az önrendelkezés hiánya miatt átmenetileg háttérbe szorulnak. 

Utastársaikra irányul a figyelem: egy előkelő angol idős házaspárra, akikről kiderül, hogy fegyvergyárosok, egy magányos milliárdosra, és egy, önmagát „a szar királyának” kikiáltó orosz műtrágyabáróra. Mindannyian undorítóan gazdagok, A szomorúság háromszöge pedig nem tesz erőfeszítéseket, hogy elrejtse undorát. A

z egész legénység kénytelen ugrálni a műtrágyakirály unatkozó feleségének kénye-kedve szerint, aki minden irónia nélkül azt hangoztatja, hogy „mindenki egyenlő!” – miközben a felfújható csúszdára kényszeríti őket.

Egy Agatha Christie-regényben az egyik felvonás végén – mivel a háromszög valójában három részre bontott sztorit takar – a szereplők halkést fedeznének fel valaki hátába döfve.
A késő kapitalista hanyatlás lebegő metaforájához a második felvonásban érkezünk meg azonban végleg, egy óriási vihar és egy csónaknyi kalóz segítségével. 

A mindig részeg kapitányt (a remek Woody Harrelson) bezárják a kabinjába, ahol nem rest Karl Marxot idézni, hamarosan pedig egy maroknyi túlélő egy kihaltnak tűnő tengerparton tér magához.
A legjobb társadalmi szatírák sajátja, hogy a néző legszívesebben a párnájába üvöltene nézésük közben. 

Nem kell Luis Buñuel A nagy zabálásáig vagy éppen Stanley Kubrick Mechanikus narancsáig, esetleg Dr. Strangelove-jáig visszanyúlni: napjaink kortüneteit is számos rendező próbálja kifigurázni. A kétezres években talán a legnagyobb visszhangja az Idiokrácia című 2006-os alkotásnak és a tavalyi Ne nézz fel! című szatírának volt. 

Mindkettő magában hordozta a felismerés és az önmagunkon való keserű, cseppet sem jóízű nevetés lehetőségét, ahogy rámutatott az emberiség mérhetetlen kapzsiságára, ostobaságára, vagy akár az éghajlatváltozás veszélyeire is, amelyet gyakorlatilag semmibe veszünk.

Ruben Östlund nem veszi a fáradságot arra, hogy árnyalja véleményét, esetleg mélyebb párhuzamokat vonjon, vagy feloldozást kínáljon a nézőnek: a tehetős túlélők haszontalannak bizonyulnak, ha túlélésről van szó, miközben például a jacht sokoldalú vécépucolója, Abigail (Dolly De Leon) halat fog, tüzet rak, és szép lassan átveszi az irányítást. 

Noha a film övön aluli humora olykor kifejezetten erős, komikus időzítése kifogástalan: a nézőből egyszerre képes döbbenetet, undort, nevetést és csodálkozást kiváltani. Karaktereinek kevésbé ágyaz meg, mint amennyire lehetett volna a mostanában divatos maratoni, majd két és fél órás játékidő alatt, de ettől függetlenül 

A szomorúság háromszöge tele van emlékezetes figurákkal és jól megírt párbeszédekkel. A rendező kalapáccsal és szikével dolgozik, ami a film nagy részében nagyszerűen működik – a XXI. század eltorzult társadalma pedig biztosítja számára, hogy nem valószínű, hogy egyhamar kifogy a kifigurázandó témákból.

(A szomorúság háromszöge. Svéd–amerikai–angol–francia–görög filmdráma, 147 perc. Rendező: Ruben Östlund. Bemutató: szeptember 22. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

Borítókép: Yaya (Charlbi Dean) és Carl (Harris Dickinson) még nem sejtik, vakációjuk milyen meglepetéseket tartogat (Fotó: Vertigo Média Kft)