Granadilla, a lakatlan, de látogatható szellemváros

A fiatalok elköltöznek, a helyben maradó öregek lassan kihalnak, és az addig élő, eleven településből szellemváros válik.

Manapság annyi szó esik egyes falvak, városok elnéptelenedéséről, hogy az a hírfogyasztó is tudja, mi miatt jut erre a sorsra egy-egy település, aki nem feltétlenül a téma szakértője: helyben kevés a munkalehetőség, bizonyos szolgáltatásokat csak nehezen vagy egyáltalán nem lehet igénybe venni. Ezért a fiatalok elköltöznek, a helyben maradó öregek lassan kihalnak, és az addig élő, eleven településből szellemváros válik… Az esetek túlnyomó részében csakugyan így zajlik a folyamat. Granadilla esetében azonban egészen más áll a háttérben – derül ki a bbc.com cikkéből.

A Spanyolország nyugati részén található – Madridtól csaknem kétszázötven, a környék legnagyobb városától, Plasenciától alig negyven kilométerre eső – városkát még a muszlimok alapították a IX. században. 

Falai mögül könnyen szemmel tarthatták a közelben futó Ruta de la Platát, vagyis Ezüstutat, amely a középkorban a régió legfontosabb kereskedelmi és zarándokútvonalának számított. A település kálváriája a múlt század közepén kezdődött. Ekkoriban mintegy ezren laktak itt, és túlnyomórészt a település körül elterülő földjeiken gazdálkodtak. Csakhogy a spanyol kormányzat az ötvenes években – Franco tábornok diktatúrájának idején – nagyszabású gát- és víztározó-építési programba kezdett.

És mivel a Gabriel y Galán névvel ellátott létesítmény – a program egyik legnagyobb beruházása – Granadilla szomszédságában nőtt ki a földből, a hatóságok 1955 nyarán elrendelték a település kiürítését, mondván: árterületen fekszik.

A döntést a hatvanas évek közepére sikerült végrehajtani. Az állam – a tulajdonosoknak fizetett, meglehetősen alacsony összegű kártérítést követően – kisajátította a városka körüli földeket, így a megélhetését elveszítő lakosság vonakodva bár, de átköltözött a környező települések valamelyikére.
Meg is érkezett a víz Granadilla alá 1963-ra, de a hullámok csupán az odavezető utakat nyelték el – egyetlen kivétellel –, magát a várost nem. A település közvetlen környezete tehát félszigetté változott, az egykor ezer embernek otthont adó Granadilla pedig elnéptelenedett, állapota gyorsan romlott.

A helyzet csak 1980-ban változott meg. Ekkor ugyanis történelmi-művészeti emlékhellyé nyilvánították, és nekiláttak a felújításának.

 Ma szabadtéri múzeum, nyitvatartási időben – s előzetes bejelentkezést követően – bejárhatják a turisták. A különféle utazási oldalakon azt is felsorolják, mely látnivalókat nem érdemes kihagynia annak, aki eljut a helyszínre: a XV. században emelt várat – melynek legmagasabb pontjáról lenyűgöző kilátás nyílik a környékre –, a XVI. században épült templomot, a középkori város két főkapuját összekötő és a főtéren átvezető főutcát…

És ha már a turisták beléphetnek, az egykori lakók és leszármazottaik sem maradnak távol: évente kétszer (augusztus 15-én és november 1-jén, vagyis Szűz Mária mennybevételének napján és mindenszentekkor) látogatnak Granadillába. 

Ilyenkor felidézik a múlt eseményeit, valamint emlékeztetik a döntéshozókat arra, hogy – évtizedekkel a Franco-diktatúra véget érte után – szeretnék visszakapni a házaikat és a földjeiket. Eddig nem jártak sikerrel: a hatóságok arra hivatkoznak, hogy az annak idején kidolgozott árvízvédelmi rendelet változatlanul életben van, így az ingó és ingatlan vagyon visszajuttatására nincs mód.
Addig tehát – mind a túrázók, mind az egykori lakók és leszármazottaik számára – maradnak a településre tett egynapos kirándulások. Hiszen Granadilla még így, egykori szépségének maradványait őrizve is gyönyörű, s aki ellátogat oda, meggyőződhet arról: a településen nem (teljesen) a víz az úr.

Borítókép: Granadilla (Forrás: Flickr)