Lajtos Nóra búcsúztató szövegét teljes terjedelmében adjuk közzé: „Egy körinterjú kapcsán kerestem fel Ágh Istvánt, melyben életről, halálról és kánonbeli helyéről kérdeztem. Április 3-án kelt levelében a következő válaszokat kaptam tőle:
Ágh István válasza Lajtos Nórának
» A 80. éven túli írók általában magányosak, magukra maradtak befejezett, vagy még folytatott életművükkel. Ritka, hogy újabb csúcsokat érnének el, a szellemük fáradt, a produkció meg sem közelíti hajdani teljesítményüket. Van, aki ezt tudja és abbahagyja a versírást, mint Kányádi Sándor legutóbb, vagy előbb Déry Tibor, aki csak a Napok hordalékát írta. Füst Milán sem növesztette lírája terjedelmét. Kevesen élik meg ezt az öregkort, de már hatvanon túl is értékelhető a hanyatlás, amit a szerzők inkább a külső figyelmeztetésekre, és a belső elbizonytalanodás miatt vesznek észre.
Én 87 éves, egyedül élő, nehezen mozgó költő vagyok. Az írással tartom életben magamat. 70 éves koromtól hét könyvem jelent meg, két esszé- és öt verseskötet, a következőnek a könyvhétre várom a megjelenését. A létezés alapkérdései foglalkoztatnak, látszólag egyszerű, de egy egész életműre való téma, ami korom haladtával szinte kizárólagos inspirációm lett.
De inkább utolsó könyveim adhatnak választ erre a fontos kérdésre. Aki valamely helyre számított a magyar irodalomban, ennyi idős korában sem nyilvánvaló, hogy elfoglalhatta. A több kánon között alig van átjárás, amelyik erősebbnek tűnik, nem biztos, hogy kiállja az idő próbáját. Ha az irodalom, a költészet megmarad, az én életművem sem volt hiába«– írta a költő válaszában.
Lajtos Nóra búcsúztató esszéje
Ágh István utolsó három kötete (Szélcsend, Rekviem, Már soha senki) a gyász súlyától szinte összeroppanó költő sóhajeresztése, az özvegyi sorsba bele nem törődöttség oratóriuma, a halállal számoló esendő ember költészetének utolsó vers-zsolozsmáit tartalmazza.
Ágh Istvánnál nem teljesen új az elmúlással való szembenézés hangja. A még negyvenhat éves költő Keseredik a föld héja (1984) című kötetén is már a halálmotívum húzódik végig. A kötet egyik emblematikus versét, a Megmondanád az öregség kezdetét? címűt az Ágh István-életmű legszakavatottabb képviselője, a monográfus Márkus Béla is már »az elmúlás verseként« aposztrofálja, amint későbbi Hívás valahonnan (2011) című kötete első fejezetének versei is leginkább az elmúlás témakörébe tartoznak. A Szélcsend fentiekben emlegetett bizonyos versei mintegy az Ágh-líra őszikéiként töltik be funkciójukat. Az el-elhalkuló költő hangja ugyanakkor magabiztosan hirdeti: »amint vetettem, akképpen arattam« (Őszvégi képletek, 13). Az idő célkeresztjében leledző Ágh István úgy formál önmagából erős nyilat, hogy azzal képes lesz irányt mutatni önmaga számára akkor is, amikor már »gyengébb fénnyel ég a mécs«. (Himfy estéje)
A Rekviem egy igazi könnyszivárogtató olvasmány, amelyben az élet hétköznapiságában és ünnepiségében egyaránt megmutatkozik, és amelyben a gyászos öregség (özvegység) hol a természet lenyűgöző költői ábrázolástechnikájával, hol az élettelen (talált) tárgyak megvillantásával van jelen.
A 2023-ban a Nap Kiadónál megjelent Ágh-kötet szerves folytatása a költő 2020-as Szélcsend című kötetének, legalábbis abból az énpozícióból nézve, ahogyan Ágh István szemléli életkorát, s mindvégig a halál mezsgyéjén lépked. Ugyanakkor több annál: az elveszített hitves utáni sóvárgó gyászos fájdalom dominál a kötetben, egy naponta megszenvedett rekviem, de a lánctalpas történelem képei is megelevenednek a kötet lapjain, ahogyan a pandémia apokaliptikus képei is. Ezek a csomópontok azok, amelyek mentén felfűzhetők lehetnek a versek egy-egy tematikus fonálra. Testamentumában sorra veszi tárgyi emlékeit (Balassi-emlékkard, apja zsebórája, díjai), majd meghagyja: kíméljék meg a boncolástól, s mellőzzék a hamvasztását, magyar és keresztény költő búcsúztassa, »aki értem virraszt, csak azért virrasszon, / hogy az első kinti éjszakán ne féljek.« A földi elmúlással »Isten országa kezdődik«, az örökélet eme távlata adhat erőt a hívő léleknek, költőnek egyaránt.
Az idei könyvhétre jelent meg utolsó kötete. A Már soha senki így válik egy hatalmas ívet bejárt életmű zárókövévé, amelyben folytatódik a gyásztematika, és az emlékek pislákoló parazsát óvó lélek planctus-a.
A kedvestől való elválás egyik keservese: »fölkelhet a hajnalcsillag. / vénembert már nem vigasztal, / lassan hatni kezd a méreg, / amit kifőztek az évek.« (Négy keserves) Ágh István minden versében hiteles tudott maradni, mert élettapasztalatát, falusi gyökereit, természetszeretetét olyan költői eszköztárral kezelte, amelyet még Iszkázról hozott magával: nemes egyszerűséggel írja le például: »leülök egy piros padra, / süt a nap, valaki néz, / az arcomat simogatva / kedvesebb mindenkinél.« Majd előtörnek a metaforikus képek, amelyek költeménnyé varázsolják eme dísztelen sorokat: »kilombosodik a nyáros, / decemberben újra zöld, / a fekete varjúvárost / eltakarja a fagyöngy, // ezüstgyapjas felhőnyájak / legelik a mennyeket, / nézem, mint egy földi pásztor, / égi tükörképemet.« (Innen az Ómegán)
Dobai Péter alig két hete ment el. A Hetek költőcsoportosulásból szinte egy hónapon belül távoztak ketten is: még szinte el sem hervadtak Buda Ferenc sírhalmán az októberi krizantémok, most a költőtárs indult utána, a »vándorok csillagporos útján« (A lélek követése) Hiszem és vallom, hogy költészetük kánonalkotó poézis, amely 2025-ben is képes megállni a helyét.”– zárta gondolatait Lajtos Nóra.
