A végső kiút

Boldog ünnepet neked, te hitedet elhagyó, helyedet egyre inkább nem találó Európa!

Notre Dame de Paris cathedral sculpture : Nativity, Paris, France ©Godong/Leemage Fotó: leemage via AFP

Cudar esztendő volt ez a dupla húszas, a hamarosan mögöttünk maradó. Nem erre vártunk, a kezdetén nem erre koccintottunk, testi-lelki épülésünkre nem sok jót hozott. Újabban váratlan fordulatokkal, gonosz akarattól irányítottan zajlik a történelem, s a kereszténység ellen irányuló gerjedelme egyre nyilvánvalóbb. Már a feltámadást sem ünnepelhettük szívünk szerint, és nyarunk egykedvűséggel vánszorgott tova. Előre hozott adventben élünk azóta, ki a Megváltóra, ki a megoldásnak hitt védőoltásra várva, és egyre több okunk van hinni, hogy várakozá­saink egy tőről valók.

A hit nem velünk született tulajdonságunk, örökítőanyagáról nem szól a tudomány. A hit megszerzéséhez – úgy tartják – a természetfelettivel való találkozás élménye kell. Efféle kegyelem nem juthat mindenkinek, ellenben egy jó közösségben morzsánként szedegetve is hitre juthat a gyermek. Megnyitva emléktáramat, az ugocsai Tiszaújlakon, nagyszüleim szobakonyhás hajlékában, gyermekségem boldog színterén találom magam. A gang felől havas lábak topogásából felnövő érces hangra figyelek.

– Szabad az Isten fiát dicsérni? – Hát ez meg mi akar lenni? – kapom fel hirtelen fejemet, de nagyapám nyugtat. – Ne ijedj meg, az angyal szól hozzánk. S mert ilyenkor válaszolni illik, a bekérőre nagyapa adja meg az engedélyt. A megnyíló ajtón nyirkos köd tódul a házba, s a konyhai párával összecsap. A gomolygásban ott áll a csákós, kardos angyal, s mögötte két pásztor hozza a betlehemet. Apró kis szívem nagyot dobban, mert egy megelevenedett mese közepén találom magam. A jövevények énekelve adják elő a Megváltó születésének örömhírét, hozzá zörgős botok verik a ritmust. A betlehem belső világosságában, a Jézuska jászla körül bábokat mozgat valaki. A pásztorok énekelnek, tréfálkoznak, s végül helyreáll az igazság: a halál lecsapja a gyermekeket gyilkoló Heródes fejét.

Így kellett volna történnie, a gyermeki lélekben ez a változat rögzült, s nagyjából ekkor tájt, a jó mindenkori győzelmének tudatában tanultam meg imára kulcsolni kezemet. Ám a világi események azt mutatják, hogy Heródes ezer lelkének valamelyike időnként testet öltve ismét bevetésre indul. „Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba” – véste versbe aggodalmát Nagy László az ötveneses évek közepén. Ő játéknak nevezi kis remekét, holott már az első két sora is valóságos dráma. Bárdvillanások a szocializmus hamuszürke egén? Csak nem Heródes pribékjei kaptak új feladatot? Bizony, így esett, s a végén alig akadt kosár a lehullott fejek begyűjtésére.

A Nagy László festette égbolt ma is hamuszürke, s a pribékek Kárpátalján, az ukrán államvédelem egyenruhájában, állig fegyverben keresik a magyar nemzetrész kicsi Jézuskáját. Egyelőre még csak házkutatási engedéllyel nyomulnak be nemzeti intézmé­nyeinkbe, nyomozati eredmény híján még nem ítélkeznek, de jelenlétük lidércnyomással ér fel, s mert nem futhatunk mind Egyiptomba, ténykedésük maga az elevenné vált borzalom. Kérdést kérdés követ, ám válasz helyett tehetetlenül tárulnak szét a karok. Békepárti apám, ha még velünk lehetne, lehajtott fővel ezt mondaná: Bízzuk, fiam, a Jóistenre! Bizonyos helyzetekben elegendő lehet ez a magatartás, de lássuk be: a Jóisten homloka mögött ma már világok gondjai kavarognak. Ne zavarjuk őt a sürgősségi sorrend felállításában, keze közelségét azonban ne tévesszük szem elől soha.

Emlékeim szerint a deres halántékú magyar ember mindig fohásszal kezdte a napot. – Istenem, segíts meg! – szólt az égre nézve, ha az eke szarva mögé, vagy kifent kaszával az érett búzatábla elé állt, de a vásárba indulva is az ő segítségét kérte. – Jézus, Jézus! – kiáltották a törökre rontó végvári vitézek, de a nagy háborúk lövészárkaiban kartácstűzzel szorongatott honvédek is Jézus keze után kapkodtak két villanás között. Tanuljuk meg újra – okos környezetünk és eszközeink ellenére is – ezt a magatartást, ne restelkedjünk követni istenfélő eleinket.

Vessük szemünket az ország karácsonyfájára. Alatta már ott áll mindnyájunk ajándéka, a várva várt védőoltás. Köszönjük akkor is, ha tudván tudjuk, hogy a vakcina csak haladékot hozhat, s a végső kiutat legnagyobb jótevőnktől, az emberré lett Istentől várjuk. Állítsuk át szívünket a szeretetre, adjuk össze lelkeinket, mi, Kárpát-medencei magyarok, és erősítsük meg hitünket a most született Megváltóban, mert egyre nagyobb szükségünk lesz rá.

Áldott karácsonyt, magyarok, és boldog ünnepet neked is, te hitedet elhagyó, helyedet egyre inkább nem találó Európa!