Cudar esztendő volt ez a dupla húszas, a hamarosan mögöttünk maradó. Nem erre vártunk, a kezdetén nem erre koccintottunk, testi-lelki épülésünkre nem sok jót hozott. Újabban váratlan fordulatokkal, gonosz akarattól irányítottan zajlik a történelem, s a kereszténység ellen irányuló gerjedelme egyre nyilvánvalóbb. Már a feltámadást sem ünnepelhettük szívünk szerint, és nyarunk egykedvűséggel vánszorgott tova. Előre hozott adventben élünk azóta, ki a Megváltóra, ki a megoldásnak hitt védőoltásra várva, és egyre több okunk van hinni, hogy várakozásaink egy tőről valók.
A hit nem velünk született tulajdonságunk, örökítőanyagáról nem szól a tudomány. A hit megszerzéséhez – úgy tartják – a természetfelettivel való találkozás élménye kell. Efféle kegyelem nem juthat mindenkinek, ellenben egy jó közösségben morzsánként szedegetve is hitre juthat a gyermek. Megnyitva emléktáramat, az ugocsai Tiszaújlakon, nagyszüleim szobakonyhás hajlékában, gyermekségem boldog színterén találom magam. A gang felől havas lábak topogásából felnövő érces hangra figyelek.
– Szabad az Isten fiát dicsérni? – Hát ez meg mi akar lenni? – kapom fel hirtelen fejemet, de nagyapám nyugtat. – Ne ijedj meg, az angyal szól hozzánk. S mert ilyenkor válaszolni illik, a bekérőre nagyapa adja meg az engedélyt. A megnyíló ajtón nyirkos köd tódul a házba, s a konyhai párával összecsap. A gomolygásban ott áll a csákós, kardos angyal, s mögötte két pásztor hozza a betlehemet. Apró kis szívem nagyot dobban, mert egy megelevenedett mese közepén találom magam. A jövevények énekelve adják elő a Megváltó születésének örömhírét, hozzá zörgős botok verik a ritmust. A betlehem belső világosságában, a Jézuska jászla körül bábokat mozgat valaki. A pásztorok énekelnek, tréfálkoznak, s végül helyreáll az igazság: a halál lecsapja a gyermekeket gyilkoló Heródes fejét.
Így kellett volna történnie, a gyermeki lélekben ez a változat rögzült, s nagyjából ekkor tájt, a jó mindenkori győzelmének tudatában tanultam meg imára kulcsolni kezemet. Ám a világi események azt mutatják, hogy Heródes ezer lelkének valamelyike időnként testet öltve ismét bevetésre indul. „Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba” – véste versbe aggodalmát Nagy László az ötveneses évek közepén. Ő játéknak nevezi kis remekét, holott már az első két sora is valóságos dráma. Bárdvillanások a szocializmus hamuszürke egén? Csak nem Heródes pribékjei kaptak új feladatot? Bizony, így esett, s a végén alig akadt kosár a lehullott fejek begyűjtésére.
