A Nagy László festette égbolt ma is hamuszürke, s a pribékek Kárpátalján, az ukrán államvédelem egyenruhájában, állig fegyverben keresik a magyar nemzetrész kicsi Jézuskáját. Egyelőre még csak házkutatási engedéllyel nyomulnak be nemzeti intézményeinkbe, nyomozati eredmény híján még nem ítélkeznek, de jelenlétük lidércnyomással ér fel, s mert nem futhatunk mind Egyiptomba, ténykedésük maga az elevenné vált borzalom. Kérdést kérdés követ, ám válasz helyett tehetetlenül tárulnak szét a karok. Békepárti apám, ha még velünk lehetne, lehajtott fővel ezt mondaná: Bízzuk, fiam, a Jóistenre! Bizonyos helyzetekben elegendő lehet ez a magatartás, de lássuk be: a Jóisten homloka mögött ma már világok gondjai kavarognak. Ne zavarjuk őt a sürgősségi sorrend felállításában, keze közelségét azonban ne tévesszük szem elől soha.
Emlékeim szerint a deres halántékú magyar ember mindig fohásszal kezdte a napot. – Istenem, segíts meg! – szólt az égre nézve, ha az eke szarva mögé, vagy kifent kaszával az érett búzatábla elé állt, de a vásárba indulva is az ő segítségét kérte. – Jézus, Jézus! – kiáltották a törökre rontó végvári vitézek, de a nagy háborúk lövészárkaiban kartácstűzzel szorongatott honvédek is Jézus keze után kapkodtak két villanás között. Tanuljuk meg újra – okos környezetünk és eszközeink ellenére is – ezt a magatartást, ne restelkedjünk követni istenfélő eleinket.
Vessük szemünket az ország karácsonyfájára. Alatta már ott áll mindnyájunk ajándéka, a várva várt védőoltás. Köszönjük akkor is, ha tudván tudjuk, hogy a vakcina csak haladékot hozhat, s a végső kiutat legnagyobb jótevőnktől, az emberré lett Istentől várjuk. Állítsuk át szívünket a szeretetre, adjuk össze lelkeinket, mi, Kárpát-medencei magyarok, és erősítsük meg hitünket a most született Megváltóban, mert egyre nagyobb szükségünk lesz rá.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!