Csend a viharban

Az amerikai novemberi választásokat megelőzően legalább egy éven keresztül másról sem lehetett hallani, mint a demokrata párti előválasztásokról és a várva várt nagy összecsapásról Donald Trump és Joe Biden között. Nem véletlenül mondják, hogy az Egyesült Államok folyamatos kampányüzemmódban van, hiszen ahogy véget ér az egyik – elnök-, kongresszusi vagy szenátusi – választás, máris kezdődik a következőnek a kampánya. Amerikában pedig azóta sincs nyugalom: a Capitoliumot megostromló tüntetők és az egymást elgáncsolni igyekvő politikai riválisok cselszövései szolgáltatnak állandó drámával nemcsak az amerikai, de az európai nézőknek is.

Ebben a nagy csatazajban szinte észrevétlenül siklott el mindenki felett a vezető német kormánypárt tisztújító kongresszusának a híre. Valószínűleg azért, mert ennek a konferenciának már a neve sem tűnt túl izgalmasnak: 33. Parteitag der CDU Deutschlands – digital edi­tion. A fellépők névsora pláne nem: Donald Trump, Eddie Murphy és a The Rolling Stones helyett Armin Laschettel, Friedrich Merzcel és Norbert Röttgennel kellett beérnie a közönségnek.

Az izgatottság hiánya valószínűleg arra is visszavezethető, hogy szinte teljesen mindegy, ki lép Angela Merkel helyébe, amikor tizenhat év után, idén ősszel búcsút int a kancellári tisztségnek. A CDU elnökségére pályázó egyik jelölt sem azt a képet alakította ki magáról, hogy radikális irányváltoztatásra késztetné Németországot. A modernizáció, a digitalizáció és a környezetvédelem jól ismert, megbízható jelszavaival kampányoltak, melyek hangoztatása nélkül már egyetlen, magára valamit adó européer politikus sem állhat ki a nyilvánosság elé.

Szögezzük le: a CDU ma már nem sokban különbözik a német szociáldemokratáktól vagy a Zöldektől, sőt! Bár a hivatalos álláspont szerint a pártnak tartania kell a távolságot, tilos az együttműködés a pártpolitikai spektrum szélein elhelyezkedő erőkkel – névleg a bevándorlásellenes AfD-vel és az egykori keletnémet állampárt örökösével, a Die Linkével –, a radikális baloldal ma már szinte szalonképessé vált a nyugati demokráciák politikai elitje számára. Még a CDU konzervatív szárnya elnökjelöltjének tekintett Friedrich Merz is helyesnek nevezte nemrég a Fidesz tagságának felfüggesztését az Európai Néppártban, amelynek a CDU is tagja. Talán idő kérdése csupán, hogy a CDU mikor hagyja cserben végleg konzervatív értékeit s fog össze a Die Linkével.

A kritikák ellenére értékelnünk kell azt, hogy – számos európai országgal ellentétben – Németországban szinte magától értetődő a politikai stabilitás és a gazdasági fejlődés. A mindenkori berlini vezetés tisztában van Németország Európán belül betöltött politikai szerepével, tudja azt, hogy ami Európának jó, az Németországban is jó. A 2015-ös migrációs válságban elkövetett komoly hibától eltekintve a németek nem hoznak elhamarkodottan döntést. Ők a kompromisszumkeresés nagymesterei, a pragmatikus kapcsolatok kiépítésének a hívei – legyen szó az Egyesült Államokról, Kínáról, Oroszországról vagy Magyarországról.

Ha hihetünk az Armin Laschetről szóló német sajtóelemzéseknek, akkor Németországban egy Merkel nélküli Merkel-korszak következik, annak hűvös pragmatizmusával, kiszámíthatóságával és izgalommentességével együtt. Innen, Magyarországról nézve, lehetne rosszabb is. A kétoldalú kapcsolatokban keletkezett apró széllökések sosem alakultak át tomboló viharrá, mert az senkinek sem állt érdekében. Még a sokat bírált Angela Merkelnek sem.

Gondolkozzunk el ezen, amikor a hangszórók világgá kürtölik, hogy Joe Biden lett az Egyesült Államok új elnöke!