A napokban vetíti a német köztévé a Nyugat-Berlinben játszódó történelmi sorozata, a Ku’damm harmadik évadát. Már csak egyet kell aludnunk, és Willy Brandt 1963-ban – a világváros naposabbik oldalának polgármestereként – rocksztárként fogadja John F. Kennedy amerikai elnököt, miközben Nyugat-Berlint minden oldalról a kommunista NDK veszi körül. Brandt évekkel később az Ostpolitik, a keleti nyitás kancellárjaként vonul be a történelembe. Ezeknek az időknek örökbecsű mozija Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje, amelyben kísért a múlt, a háttérben fut a hidegháború és fő motívum az elvágyódás.
Vége, csapó! Köszönjük, de nem kérünk ebből, nem akarunk sem kísértő múltat, sem háttérben (vagy bárhol) futó hidegháborút, és az elvágyódáshoz sem nagyon fűlik a fogunk – meglennénk békében Európa kellős közepén. Sajnos azonban a legfrissebb fejlemények nem adnak okot a nyugalomra. Az Európai Unió és az Egyesült Államok éppen az élesen orosz- és kínaiellenes politika mellett teszi le a garast.
A szankciók erejében hisznek – noha halkan jegyezzük meg: Iránban és Kubában több évtized büntetőintézkedései sem döntötték romba a rendszert. Az EU képviselőjének nyilatkozata a 80-as évek Pravdáját idézi: mintha nem hallott volna a reciprocitás diplomáciai elvéről, fel van háborodva, hogy Peking ellenszankciókkal válaszol a brüsszeli büntetőintézkedésekre.
Mi nem így vagyunk ezzel. Mostani mindennapjaink akkora ziccert adnak, hogy nem lehet kihagyni: sem az orosz, sem a kínai vakcina nélkül nem lennénk a kanyarban sem a koronavírus-járvány leküzdésében. De békeidőben is abban vagyunk érdekeltek, hogy ne legyen viharos az ég a Nyugat és a Kelet közé szorult Budapest felett. Lehet, balliberális oldalon nagyon nehéz ezt megérteni – és elnézve őket, komoly intellektuális kihívásnak is tűnik –, de a világ nem feketéből és fehérből, Piroskából és a farkasból áll. Sem Moszkva, sem Peking nem akarja a Nyugatra kényszeríteni a saját politikai berendezkedését. Miközben az Egyesült Államok és a többi NATO-tagállam szövetségesei vagyunk, orosz és kínai gazdasági kapcsolatokat is építünk. A saját hasznunkra. Egyetlen, talán kevéssé ismert, de friss példa – hogy ne mindig a paksi atommal és a Budapest–Belgrád kínai vasútfejlesztéssel kezdjük – az egyiptomi magyar–orosz vonatkocsiprojekt potom egymilliárd eurórért, amelynek több mint ötven százalékban a részesei vagyunk.
