Budapest felett az ég

A legfrissebb fejlemények nem adnak okot a nyugalomra. Az EU és az Egyesült Államok az orosz- és kínaiellenes politika mellett teszi le a garast.

Joe Biden amerikai elnök koránt sem az a közvetlen bácsi, mint amilyennek mutatja magát. Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

A napokban vetíti a német köztévé a Nyugat-Berlinben játszódó történelmi sorozata, a Ku’damm harmadik évadát. Már csak egyet kell aludnunk, és Willy Brandt 1963-ban – a világváros naposabbik oldalának polgármestereként – rocksztárként fogadja John F. Kennedy amerikai elnököt, miközben Nyugat-Berlint minden oldalról a kommunista NDK veszi körül. Brandt évekkel később az Ostpolitik, a keleti nyitás kancellárjaként vonul be a történelembe. Ezeknek az időknek örökbecsű mozija Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje, amelyben kísért a múlt, a háttérben fut a hidegháború és fő motívum az elvágyódás.

Vége, csapó! Köszönjük, de nem kérünk ebből, nem akarunk sem kísértő múltat, sem háttérben (vagy bárhol) futó hidegháborút, és az elvágyódáshoz sem nagyon fűlik a fogunk – meglennénk békében ­Európa kellős közepén. Sajnos azonban a legfrissebb fejlemények nem adnak okot a nyugalomra. Az Európai Unió és az Egyesült Államok éppen az élesen orosz- és kínaiellenes politika mellett teszi le a garast.

A szankciók erejében hisznek – noha halkan jegyezzük meg: Iránban és Kubában több évtized büntetőintézkedései sem döntötték romba a rendszert. Az EU képviselőjének nyilatkozata a 80-as évek Pravdáját idézi: mintha nem hallott volna a reciprocitás diplomáciai elvéről, fel van háborodva, hogy Peking ellenszankciókkal válaszol a brüsszeli büntetőintézkedésekre.

Mi nem így vagyunk ezzel. Mostani mindennapjaink akkora ziccert adnak, hogy nem lehet kihagyni: sem az orosz, sem a kínai vakcina nélkül nem lennénk a kanyarban sem a koronavírus-járvány leküzdésében. De békeidőben is abban vagyunk érdekeltek, hogy ne legyen viharos az ég a Nyugat és a Kelet közé szorult Budapest felett. Lehet, balliberális oldalon nagyon nehéz ezt megérteni – és elnézve őket, komoly intellektuális kihívásnak is tűnik –, de a világ nem feketéből és fehérből, Piroskából és a farkasból áll. Sem Moszkva, sem Peking nem akarja a Nyugatra kényszeríteni a saját politikai berendezkedését. Miközben az Egyesült Államok és a többi NATO-tagállam szövetségesei vagyunk, orosz és kínai gazdasági kapcsolatokat is építünk. A saját hasznunkra. Egyetlen, talán kevéssé ismert, de friss példa – hogy ne mindig a paksi atommal és a Budapest–Belgrád kínai vasútfejlesztéssel kezdjük – az egyiptomi magyar–orosz vonatkocsiprojekt potom egymil­liárd eurórért, amelynek több mint ötven százalékban a részesei vagyunk.

Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy Brüsszel gazdasági óriás, ám politikai törpe, így keveset számít a szava a világban. De az Egyesült Államokban is elharapózott az orosz- és kínaiellenesség. A felmérések szerint az amerikaiak legalább kétharmada – tehát a pártszimpátiákon túlmutató arányban – ellenszenvvel viseltet a két keleti országgal szemben. A botoxszal világpolitikai léptékben terhelt és újabban repülőgéplépcsőkön felfelé bukdácsoló Joe Biden nem tesz mást, mint meglovagolja ezt a hullámot. Esze mint a beretva: előbb gyilkosnak nevezi Vlagyimir Putyint, majd elnöknek a saját alelnökét. Kész szerencse, hogy nem fordítva tette – mármint Kamala Harris szempontjából. A washingtoni külügyet irányító Blinken–Sherman–Nuland trium­virátus eközben majdnem olyan, mint a Puskás–Bozsik–Hidegkuti hármas, csak nem labdarúgásban, hanem orosz- és kínaifalásban.

Itt álljon meg a fáklyás menet! Közép-Európa országainak nem imádniuk kell Moszkvát és Pekinget, hanem modus vivendit, az együttélés kereteit kialakítaniuk velük. Winston Churchill a minap 75 éve mondta el a beszédét a vasfüggönyről. A Missouri állambeli Fultonban szólalt fel – ám az mintha Hegyeshalomtól és Záhonytól is egy kicsit odébb esne.

A borítóképen: Joe Biden amerikai elnök; Forrás: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo