Kedves Amnesty International Néni, Bácsi (Nécsi)!
Azért írok önöknek innen a múltból, 1970-ből, mert nagyon nagy a baj, és segítséget szeretnék kérni.
Bayer Zsoltika vagyok, a Virányos úti általános iskola 1/b osztályos tanulója. És akármennyire igyekszem, nem tudok meleg lenni. Nekem folyton Kerekes Csilla, Dobák Dalma, Matuska Zsuzsi, Király Anikó meg Boér Erika jár a fejemben, és amikor sóderozunk („Sóder, sóder a lábam alatt, galambom, aki itt a legszebb, tőlem puszit kap!”), mindig abban reménykedem, hogy egyszer majd én kapok puszit valamelyiküktől, ellenben eddig még egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy mondjuk Müller Feritől vagy Molnár Tibitől szeretnék puszit kapni. És az is baj lehet, hogy mi itt, fiúk, 1970-ben csupa olyan fiús dolgot csinálunk egész nap, focizunk meg kidobósozunk, fára mászunk meg cseresznyét lopunk, köpőcsövezünk, arcba a másikat jó nyálas papírgalacsinnal, néha össze is verekedünk, de akkor is azt lessük, hogy a lányok figyelnek-e közben, mert úgy azért sokkal érdekesebb lenne, de a lányok soha nem figyelnek, hanem olyan hosszú gumit tesznek a bokájukra és azon ugrálnak, vagy csak összebújnak és vihognak, egy Karinthy Frigyes nevű bácsi is írt róluk, valamit erről a vihogásról meg arról, hogy a lányok folyton a Vadász utcába járnak, bár ebben nem vagyok biztos.
Az is baj lehet, hogy mi itt folyton helytelen könyveket olvasunk, egyikben sincs egy jó kis meleg példa, és így aztán nem megy nekünk ez a dolog. Nekem például már hároméves koromban a János vitéz volt a kedvencem, édesanyám annyit olvasta fel nekem, és ott ez a Jancsi is egy lányba szerelmes. Aztán már rongyosra olvastam a Furfangos Cintulát, abból is a Kuckó király meg a Furulya a kedvenceim, ott meg mindenki megint olyan „pasis” meg hősös meg hazaszerető, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért nem lehet összefutni sehol egy jó kis meleg puhácskával, de még a Karl May bácsi sem írt ilyenekről soha, se Old Firehand, se Old Shatterhand, se Winnetou…
Így aztán én hiába igyekszem, hogy a jövőbeni elvárásoknak megfelelően meleg legyek, egyszerűen képtelen vagyok átugrani a saját árnyékomat, legalábbis valahogy így mondták a szüleim, akik szintén nem melegek, és édesapám például eléggé el nem ítélhető módon egy nőt, az édesanyámat vette feleségül, és tőle született gyereke, mert el sem bírta képzelni, hogy majd évtizedek múlva Brüsszel bácsi is ki fogja mondani törvényileg, hogy márpedig a férfiak is szülhetnek, jaj de jó, na ugye…
Éppen ezért kérek segítséget az Amnesty Nécsitől, hogy tessék engemet elvenni a családomtól. Éppen ebben az évben, amikor ezt a kétségbeesett levelet írom Nécsinek, szóval éppen most írt egy szép, hosszú tanulmányt Heller Ágnes néni meg Vajda Miklós bácsi, hogy a polgári családot – mint csökevényt – ideje lenne végre felszámolni, a gyerekeket el kell venni a szüleiktől, és olyan kommunákban kell felnevelni őket, ahol nem teszik tönkre ártatlan kis lelküket meg nyiladozó értelmüket olyasmikkel, hogy „anya” meg „apa”, és én azt szeretném, ha engem Amnesty Nécsi most megmentene, és elvinne egy olyan kommunába. Ez azért is nagyon jó lenne, mert például a szüleim valami olyasmit mondogatnak erről a tanulmányról, hogy „na, ezeket kellene úgy falhoz csapni, hogy soha többé ne lehessen rájuk ismerni”, és szerintem ebből is látszik, miszerint az én szüleim nem eléggé megvilágosodottak, és nincsenek jó hatással a pszichoszexuális fejlődésemre meg a gendersemlegességemre se.
Egyszóval: Segítség!
Bayer Zsoltika, 1/b oszt. tan.
(Ui.: Most focizni megyek, aztán megpróbáljuk meglesni a lányokat, úgyhogy ha Nécsinek tetszik válaszolni, csak este tessék…)
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
