Hónapok óta olvassuk, hogy küszöbön a harmadik világháború, közeleg a globális összeütközés. Legyünk őszinték, minden váratlan eseményre felszisszenünk, ami az orosz–ukrán összecsapást kimozdítja kényelmi zónánkból. Ennek a zónapozíciónak az volna a lényege, hogy a nukleáris fenyegetettség, a rend felbomlásának bármiféle kísérlete elmélyíti félelmeinket, ha viszont „csak” tízezrével halnak meg katonák és civilek, az pusztán járulékos veszteség. Irakból, Jugoszláviából és máshonnan is naponta érkeztek a halálhírek, mégsem hittük, nem éreztük, hogy természetellenes zónába tévednénk. Hogy miért? Mert erre szoktatott minket a világsajtó. Kényelmi zónánkban tehát hamis biztonságtudat fészkel, és legyünk őszinték, most is nehezen hihető, hogy az emberiség nagy részét érintő, pusztító világégés szélén állnánk.
Mindeközben minden egyes ostoba mondattal, felelőtlen ígérettel közelebb kerülünk ahhoz, amit minden emberi közösség elemi érdeke volna elkerülni.
Ha ugyanis Ukrajna a NATO tagja lesz, felkészülten vagy felkészületlenül, akkor már nemcsak zónák harcáról beszélhetünk. Akkor a hidegháború végén lefektetett katonai egyensúlyhelyzet bomlik fel, hiszen az Oroszország számára legfontosabb biztonsági körülményt zúzzuk szét. Ha Ukrajna valóban belép a katonai szövetségbe, akkor a nyugati világ valóságosan is háborút üzen Moszkvának, mert megsérti az érdekszféráját. Immáron nem fegyverszállítmányokkal, tanácsadókkal segíti, hanem valóságosan is Ukrajnába költözteti csapásmérő erejét. Pontosan az történne, mint amikor a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába. Ott és akkor éppúgy a nagy rivális megközelíthetőségéről, fenyegetettségéről szólt a történet, mint most, az orosz–ukrán határon.
Ukrajna tehát az elemi logika alapján sem lehet a NATO tagja, de beszéljünk inkább a körülményekről, amelyek szintén esélytelennek mutatják szomszédunkat a felvételre. Sem az ország demokratikus intézményrendszere, sem hadseregének valóságos állapota, sem Ukrajna szuverenitásának foka, állami létének állapota nem elégséges a belépésre. És ezt persze a NATO vezérkara is pontosan tudja. Ukrajna valójában akkor lesz majd a NATO tagja, amikor a törökök néhány évtizedes várakoztatás után beléphetnek az Európai Unióba. Vagyis: sohanapján. Az efféle ígéretek ugyanis nem a reálpolitikai mezőbe terelnek bennünket, pusztán kommunikációs cselfogások. Ha pedig komolyan vesszük a saját hazugságainkat, és nagyobbra álmodjuk a valóságos terünket, akkor halálbiztosan megérkezik a válaszcsapás.
Vagyis a NATO nem egyszerűen a tűzzel játszik, hanem valóban a háború globális kibővítését kockáztatja, amennyiben Ukrajnának esélyt ad a NATO-ban.
Az elmúlt hetek, hónapok kilátástalan és fagyos nemzetközi kapcsolatrendszere – reméljük – átmeneti tünetegyüttes. Az amerikai elnökválasztásra aligha lehet egy teljes üzemi hőfokon működtetett háborúval ráfordulni, elsőrangú washingtoni érdek, hogy valamiképpen befagyasszák a konfliktust. A hadviselő felek is erre hajlanak majd, amikor már túl sok a veszteség és túl kicsi az esély a végső célok elnyerésére. Bizonyos jelekből úgy tűnik, hogy az amerikaiak és az oroszok jelenleg is érdemben tárgyalnak a béke lehetőségéről.
