A GDP-hegyek foglyai

Az életben maradás az ő esetükben azt jelenti, bármi áron fenn kell tartaniuk azt a látszatot, hogy ők igenis értenek valamihez. És ez lassan lehetetlenné válik.

Hír jött megint, ez: „Magyarország bruttó hazai terméke (GDP) a nyers adatok szerint 5,3 százalékkal, a szezonálisan és naptárhatással kiigazított és kiegyensúlyozott adatok szerint 5,2 százalékkal nőtt a tavalyi azonos időszakhoz képest – jelentette első becslése alapján a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerdán”.

Amikor ilyen hírek jönnek – lassan tíz éve csak ilyen hírek jönnek –, a GDP-hegyek foglyai elveszítik maradék reményüket is. A GDP-hegyek foglyai, a foglalkoztatási adatok elveszett remetéi, a gazdasági előrejelzések hajótöröttjei egyre kilátástalanabb küzdelmet folytatnak az életben maradásért.

Az életben maradás az ő esetükben azt jelenti, bármi áron fenn kell tartaniuk azt a látszatot, hogy ők igenis értenek valamihez. És ez lassan lehetetlenné válik.

És csak bolyonganak tétován a GDP-hegyek között, megmásszák a Petschnig Mária-hágót, leereszkednek a Róna Péter-lapályra, belefúrják magukat a Lengyel László-szakadék mélységes mélyére, majd újra fel, egyenesen a Kéri László dolináig, ami annyira mély, hogy onnan már képtelenség kijutni a fényre.

Tíz éve bolyonganak már ők, szegények. Tíz éve van mindig egy újabb, remek ötletük, de a libák az istennek sem hajlandók dögleni.

„Az új GDP-adatok a véletlennek köszönhetők csupán!”– ülték körül a tábortüzet, ahol az egykori Marx Károly közgáz valamelyik fősámánja mutatott be áldozatot, és egy fenntartható fejlődéssel szurkálta Orbán Viktor arcképét.

„A rendszer fenntarthatatlan, össze fog omlani!” – sikoltották bele a fejükből és a lelkeikből kiáramló éjszakába, de a rendszer nem omlott össze. „A gazdaság szerkezete rossz!” – adták tovább egymásnak a legújabb remek ötletet, és várták, hogy a gazdaság szerkezete hirtelen rosszra fordul. De nem fordult.

„A piacok ezt nem tűrik, a tőke ki fog vonulni az országból!” – turbékolták búgó hangon, hátha meghallják végre a piacok az ortodox gazdaságpolitika vészjelzéseit, de a piacok tettek rájuk, magasról.

„Túlfűtött a gazdaság!” – adták ki az új jelszót, ha már az eddigiek nem váltak be, hátha a másik feléről kell megragadni a dolgokat, az ortodoxia Marx Károly-szakállát, de a kazán nem robbant fel mégsem. „Túl erős a forint” – trombitálták hétfőn. „Túl gyenge a forint!”– fuvolázták kedden. „Túl alacsony az infláció!” – veregették egymás hátát szerdán. „Meglódult az infláció!” – bivakoltak csütörtökön. „Az egymillió új munkahely kommunista lázálom!” – révedeztek önmaguk sekélyességébe pénteken.

„Nincs elég munkaerő!” – szíttak bele a harci pipákba szombaton. Aztán eljött a vasárnap, és kiderült, hogy a magyar GDP az első negyedévben, felülmúlva minden várakozást, 5,2 százalékkal nőtt a tavalyihoz képest.

És most megint ott ülnek, összeszakadt, elrongyolódott „szakértelmüket” szárítgatják a magyar GDP-hegyek friss szellőjében, és várják, hátha történik majd végre valami rossz is.

Mert ezek a rosszra várnak. Hogy végre felkiálthassanak, mint Machbet boszorkányai: „Na ugye! Én megmondtam!” Nekünk pedig annyi dolgunk maradt, hogy néha vessünk egy pillantást a szerencsétlenekre.

A rosszra várókra, a GDP-hegyek eltévedt vándoraira. Vessünk rájuk olykor egy-egy pillantást, és unalmasabb, téli estéken, amikor kisunokánk az ölünkbe kéredzkedik, mondjuk el neki okulásul:

– Képzeld te gyerek, a Kéri László bácsi ma eljutott a Róna Péter-lapálytól egészen a Petschnig Mária-hágóig, mert még mindig a magyar összeomlást keresi.

– Vigyünk neki hamuban sült pogácsát, nagypapa?

– Nem kell kisfiam. Ők csak a maguk kosztján szeretnek élni…