Manuel Castells spanyol szociológus már a 2000-es évek elején felismerte, hogy a hálózati kommunikáció a legfontosabb hatalom az egész világon.
Érvelése szerint a hatalom forrása mindenkor az, amit az emberek gondolnak és amiről beszélnek, napjainkban pedig ez a diskurzus, ha nem is kizárólag, de többnyire a közösségi hálózatok platformjain zajlik.
Aki tehát hálózatépítésre és -irányításra törekszik, annak szükségszerűen hatalma lesz: ebből pedig egyenesen következik, hogy a nemzetközi viszonyrendszer politikai és gazdasági szereplői ma már a hálózatépítő képességért harcolnak, a frontvonalon ugyanis kizárólag az tud győzedelmeskedni, aki uralma alá vonja a jelentés- és valóságalkotás helyszínét, méghozzá az ellenség lehetőségeinek minél végzetesebb megsemmisítésével.
Noha a Facebook és a Twitter az elmúlt közel két évtizedben a véleménynyilvánítás szabadságának kiterjesztését ígérve hódította meg a világot, a múlt héten nyilvánvalóvá tették: bár a hálózatépítő képességért folyó harcban minden felhasználó egyenlő, egyes felhasználók egyenlőbbek a többinél. Donald Trump profiljának végleges felfüggesztése pedig egyúttal arra is rávilágít, hogy hiába a kiépített hálózat által biztosított hatalom, ha mindez egy ellenség által irányított platformhoz van kötve.
Az elnöknek 88,7 millió követője volt a Twitteren, miközben Joe Biden megválasztott elnököt jelenleg 23,7 millióan tartják követésre érdemesnek.
De ez nem jelent semmit, azt ugyanis a magánkézben lévő szilícium-völgyi technológiai óriások tulajdonosai határozzák meg, hogy az általuk uralt térben milyen tényleges lehetőségeink vannak a véleménynyilvánításra. Most pedig azt is bizonyították, hogy akár a világ vezető hatalmának demokratikus úton megválasztott – és még hivatalban lévő – elnökét is képesek egy szempillantás alatt elhallgattatni, ha érdekeik úgy kívánják. Márpedig most úgy kívánták, hiszen
a techóriások vezetői – a véleményformálásban szintén jelentős szerepet játszó hollywoodi sztárokhoz hasonlóan – szinte egytől egyig a Demokrata Párt kegyeltjei, hűségüket pedig már sokszor bizonyították.
Gondoljunk csak arra, milyen magától értetődő természetességgel akadályozták meg tavaly, az elnökválasztás előtti hetekben a New York Post által nyilvánosságra hozott, a Biden család számára kompromittáló és rendkívül kellemetlen ukrajnai korrupciós ügyekkel kapcsolatos hírek terjedését – következmények nélkül.
Most más a helyzet, mondják, hiszen a múlt héten „Trump hívei” ostrom alá vették az amerikai liberális demokrácia egyik szimbólumának számító Capitolium épületét, és „fennállt annak a veszélye, hogy az elnök további erőszakot szít” – ez a feltételezés pedig kiváló ürügyül szolgált ahhoz, hogy végleg megfosszák az elnököt a hálózatépítés és a véleménynyilvánítás jogától, és az ezzel együtt járó hatalmától.
Megtehetik, senki nem kérheti számon őket, hiszen a jelenlegi törvények szerint minden joguk megvan arra, hogy a felépített hálózatukban kedvük szerint alakítsák a játékszabályokat, még akkor is, ha ezt nyíltan az egyenlőbbek javára teszik. Legalábbis ezt igazolja, hogy Kamala Harris tavaly még alelnökjelöltként egész nyáron demokratikusan ujjonghatott a Twitteren és a Facebookon az amerikai boltok és vállalkozások tízezreit tönkretevő Black Lives Matter-csőcseléknek.
Vagy hogy Hillary Clinton a 2016-os elnökválasztás után még hosszú ideig kétségbe vonhatta a közösségi hálózatokon Trump választási győzelmét.
A digitális imperializmus vezetői most egyértelművé tették: ők döntik el, hogy mi demokratikus és mi nem az – ez pedig a 2022-ben parlamenti választásokra készülő Magyarországnak is fontos tanulságul szolgál.
