Előre, budapesti srácok!

Olaszországban, Rómában egy csarnokban forradalmat éltek át azok, akik elmentek Orbán Viktor előadására. Minden kiderült egyetlen este alatt a jelenkor európai valóságáról.

Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond az Atreju nevű rendezvényen, a jobboldali Olasz Testvérek (FdI) párttalálkozóján Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs

Olaszországban, Rómában egy csarnokban forradalmat éltek át azok, akik elmentek Orbán Viktor előadására. Minden kiderült egyetlen este alatt a jelenkor európai valóságáról, s az se volt véletlen, hogy a tömeg spontán énekelni kezdett egy ’56-os dalt. Nem udvarias taps volt, nem egy kedélyes este, amely során végighallgattak egy messzi földről jött idegent, miként látja a világot, hanem igazi lelki forradalom. Lehet így is csinálni a politikát, az emberekkel karöltve úgy, hogy nincs lényegi különbség a vezető elit és a nép között. Márpedig Olaszországban jelenleg szakadék tátong a szavazók és az irányítók között a nagy trükköt követően, amióta a levitézlett baloldali Demokrata Párt és a teljes elittel szemben létrejött 5 Csillag Mozgalom összebútorozott. Az egyenlet kijött, a kormány felállt, csak éppen nincs olyan ember Olaszországban, aki egy lyukas garast feltenne arra, hogy egy év múlva is működik még a furcsa pár tandemje.

De ez valóban nem magyar ügy. Ez Olaszország problémája. Orbán Viktor se úgy ment el Rómába, hogy megmondja, hogyan kellene irányítani az országot. Egy magyar politikusnak meg kell tartania azt az egy lépés távolságot, amely a római estén nagyon jól érez­hető volt, azaz létezik politikai szövetség mellett személyes szimpátia is, ezek nem is titkosak, de a magyar miniszterelnök nem adott tanácsot az olaszoknak, hogyan kellene olasznak lenni, arról beszélt, hogy magyarnak lenni milyen. Luigi Di Maio, aki jelenleg épp külügyminiszter, visszautasította Orbán Viktor kijelentését, azt mondva, a magyar kormányfő az olasz határokkal „játssza a szuverenistát”. Pedig Magyarország kizárólag saját határaival törődik, hogy fennmaradhasson nemcsak a magyar Magyarország, de a szinte tetszhalott, hamar elfeledett schengeni rendszer is.

Az új olasz kormány Matteo Salvini belügyminiszter távozását követően szinte azonnal megnyitotta a kikötőket, s folytatta a legalábbis erkölcsileg kétséges, régi migránspolitikát. Amely során Luigi Di Maio játssza az emberbarátot Magyarország kontójára, s követeli, hogy a szolidáris európai nemzetek igenis osszák szét a migránsokat. Aztán a végcél Szófia, Koppenhága vagy Marseille lesz? Erre majd lesz valami jó kis algoritmus, a migránsok pedig nemcsak nyelvzsenik, de valószínűleg tényleg mindenhez tudnak alkalmazkodni, legyen az akár a klíma, akár az általános gazdasági helyzet, akár a munkalehetőségek. Emellett persze mind, egytől egyik kiváló ember, aki nem forgat a fejében semmi rosszat.

A távolabbi jövő azonban nem azoknak kedvez, akik egy napra előre gondolkodnak, és épp egy-egy bravúros trükkel megnyerik maguknak az aktuális estét. Olaszország hazánk számára stratégiai partner, hiszen a migránsválság déli régiójának frontállama, így alapvető érdekünk egy stabil és erős római hatalom, amely a szenátusból és a népből áll, miként azokban a régi időkben. A népből, amely olyan embereket választ a szenátus tagjai közé, akikben megbízik, s akik utána mindent megtesznek a csizma hatvanmillió lakójának boldogulásáért. Ez az a modell, amely valóban él és élni hagy, amely az Európai Unió számára a jövőt jelentheti. Olaszországban pedig van erre fogadókészség, de máshol is, ahol azt látják, a liberális eszmék mindig csak papíron működnek jól, az emberi élet valósága nem olyan, mint ahogy a szépen hangzó, de használhatatlan elméletek leírják.

Előre, budapesti srácok, énekelte a tömeg, felállva a helyéről, meglepve a magyar kormányfőt is. Bizony, ha ’56-ban nem álltunk meg, most se szabad. Számítanak ránk.