Miközben az ország a pünkösdöt, a történelmi és jelenkori hősöket készült ünnepelni, kommunikációs aktivitásának friss bizonyítékaként a Magyar Orvosi Kamara elnöke – mint ama tizenharmadik tündér, amelyet nem hívtak meg a keresztelőre – rövid, nyers hangú levelet intézett a miniszterelnökhöz. Ebben Kincses Gyula közli, a magyar egészségügy szerkezeti és financiális megújítása, az orvosok bérrendezése mára halaszthatatlanná vált.
Stabil alapokon nyugvó, ugyanakkor rugalmas és hatékony közszolgáltató egészségügy nélkül valóban károkat szenvedhet el az ország társadalma és gazdasága. A koronavírus-járvány elleni küzdelem fő terheit ténylegesen azok az egyszerű területi kórházak viselték, amelyek a hétköznapokon ritkán kerülnek az érdeklődés középpontjába, hiszen semmi látványos vagy rendkívüli nincs a feladatukban. Teszik a dolgukat, vállukon viszik a betegek általános ellátásának döntő terhét.
A kamara úgy gondolja, az általa megalapozottnak és jutányosnak gondolt bértábla bevezetésével – amely az általános orvosnak 2500, a szakorvosnak 4300, a pálya végén lévő szaktekintélyeknek 7000 forintos nettó órabért jelent – a betegek búcsút inthetnének a hálapénznek. Ám valószínűleg nem így lenne, a hálapénz ugyanis már régóta nem az eredményes ellátás iránt érzett hála utólagos kifejezése, sokkal inkább belépti díj a gyógyuláshoz. És ki az az őrült, aki eljárást kezdeményez az ellen, akitől az állapota javulását reméli?
Félreértés ne essék, senki sem gondolja, hogy a magyar orvosok nem érdemlik meg a tisztességes díjazást tisztességes munkájukért. Ez viszont csak úgy képzelhető el, ha átgondolt, az országra és a betegek ellátására optimalizált rendszer kialakítása után kezdünk neki. Egészségügyi rendszerünk fő szervezési elve sajnos már régóta nem az általános orvos-beteg találkozók célszerű megszervezésére, hanem a kiemelten kezelendő találkozóhelyek fenntartására épül. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az orvosi bérek rendezése nem lenne korrekt a nővérek, a szakdolgozók, valamint a kórházak, szakrendelők működését támogató, de nem közvetlenül a betegágy mellett állók béreinek rendezése nélkül.
A közellátási rendszer akkor tud csak hatékonyan és célszerűen működni, ha a betegek igényeiből indul ki, világosan látható és mindenki által érthető betegutakat és ellátási feladatokat, szerepköröket rajzol fel, majd a jól ellátott feladatokat megfelelő és méltó bérekkel díjazza. A sikeres átalakításhoz jó néhány közös döntést meg kell hozni és érvényesíteni: a többi között világosan szétválasztani a magán- és közellátási feladatokat, valóban felvenni a küzdelmet a rendszeren belüli korrupciós „jogokkal”, szokásokkal és privát gyakorlatokkal. A lehető leghatékonyabb gazdálkodás megítélésénél pedig a biztonságot és az elérhető egészségnyereséget is figyelembe kell venni.
Jó hírünk van a kamara számára: a kormány a közelmúltban nekiállt, hogy elvégezze az átalakítás feladatát, a hazai egészségügyi rendszer számos betegségének kezelését. A változtatás azonban nem képzelhető el az orvosok szándéka, tevőleges együttműködése nélkül. Vajon valóban megszűnne-e cserébe az előre beárazott beavatkozásokért elkért, esetenként akár több százezer forintos, adó- és járulékmentes jövedelem? Vajon elvárható lenne-e a beteg ember méltóságának tiszteletben tartása, a megfelelő hangnem, a pontos és érthető tájékoztatás mindenütt? Vajon elképzelhető-e, hogy a különösen kirívó és nyilvánvaló etikai ügyeket – az eddigi hosszú szöszmötöléssel ellentétben – gyorsan lezárja a kamara, az eset súlyának megfelelő döntést hozva?
Ezekre a kérdésekre a kamarának kell választ találnia.
