Jó, tudom, a Basmacskin talán nem olyan ismerős. És ha azt mondom: Akakij Akakijevics? Ugye, így már jobb? Igen, Gogol köpönyegéről van szó, amelyből – legalábbis Dosztojevszkij szerint – mindannyian előbújtunk. Akakij Akakijevics Basmacskin örök. Az örök csinovnyik. Tehetségtelen, jelentéktelen, szürke, szolgalelkű és még csúnya is. És mindig feltámad. Bíró László az összellenzéki koalíció köpönyegéből előbújt, és feltámadt Akakij Akakijevics.
Mégis olyan, mintha már nem élne, csak visszajárna kísérteni. Ugyanis Gogol örök főhőse, az örök csinovnyik, míg élt, olyan volt, amilyen, az volt, ami, és aztán belepusztult önnön szánalmasságába és jellegtelenségébe. Igen ám, de aztán visszajárt kísérteni a túlvilágról, és bosszút állt mindazért, ami volt életében. Egyetlen igazi álma volt, míg élt: egy új köpönyeg. Meg is szerezte. De az első nap elrabolták tőle. Ebbe halt bele, majd kísértetként visszajárva mindenkitől elrabolta a köpönyegét. Akakij Akakijevics Bíró nem vár a túlvilágig. Ő most áll bosszút a világon önmagáért. Amikor feldúlt és szomorú és kétségbeesett, akkor zsidózik – ő maga vallotta be ezt. Amikor pedig fegyverhez jut, azon nyomban lelövöldözi mindazokat, akik szerinte nem elég kedvesek (értsd: nem elég Akakijevicsek) vele. Igen, Akakij Akakijevics Bíró fantáziájában a fegyver akár naponta elsül, s leteríti mindazokat, akik különbek, jobbak, szebbek és tehetségesebbek nála, no és persze azokat, akik még őnála is kiszolgáltatottabbak.
Akakij Akakijevics Bíró egyszer hozzájutott egy varrodához. Ez volt az ő köpönyege. Ám sem tehetsége, sem esze, sem becsülete nem volt ahhoz, hogy a varrodáját működtesse, így aztán az szép lassan csődbe ment. S mint egykori alkalmazottai elmondták, Akakij Akakijevics Bíró, ameddig úrnak érezhette magát a varrodájában, úgy bánt az emberekkel, ahogy ővele bánt el a sors: csúnyán, lelketlenül és kegyetlenül. Akakij Akakijevics Bíró például gyakorta elfeledkezett arról, hogy kifizesse a munkásait. Kinek ötvenezer, kinek háromszázötvenezer forinttal tartozott (tartozik), s amikor az emberek ezt számonkérték rajta, akkor – a beszámolók szerint – kiállt a varroda közepére, és ezt harsogta: „Ha még egyszer elhangzik itt a nevem, hozom a puskámat, és agyonlövöldözlek benneteket!”
Ilyesmire Gogol csinovnyikja csak a halála után volt képes. Ez a mi Bírónk viszont még él. És fenyegetőzik, megfélemlít, megaláz, zsidózik, aztán hazamegy, és valószínűleg sír. Magzatpózba kuporodva, amiért ő az, ami. Érthető mindez, jól ismert kórkép. Más időkben Akakij Akakijevics Bíró smasszer is lehetett volna, vagy lágeralparancsnok, esetleg keretlegény, mindjárt utána pedig ávós. Az arcberendezése és a lelke megvan hozzá. De neki most ez jutott. Ő egy varrodát tud csak csődbe vinni, gyanús ügyletek közepette cégtemetőbe menekülni, a vagyont kimenteni, az embereit pedig agyonlövéssel fenyegetni. S persze zsidózni, aztán otthon sírni. Lebukáskor vinnyogva bocsánatkérést hazudni, ájtatos arcot vágni, és belül még jobban gyűlölni.
Mondom, ismerjük őt. Hiszen ő örök. Viszont érdemes eltöprengeni a közegen, amely Akakij Akakijevics Bírót magához ölelte, amely felsorakozott mögé, amely közeg úgy gondolja, ennek az embernek a parlamentben a helye. Hogy ott képviselje az embereket. Azokat az embereket például, akiket agyonlövéssel fenyeget, amikor elkérik tőle a fizetésüket. „Tisztességes munkáért tisztességes bért, tisztességes munkakörülményeket követel mindenki a választókerületben” – jelenti ki Akakij Akakijevics Bíró, és abban a pillanatban teljesen komolyan is gondolja. Hiszen ő örök. És menekül önmaga elől. És még él. Képzeljék el, mi lesz, ha majd visszajár kísérteni…
