Egy ilyen poszt napvilágra kerülése után van az egy egészséges országban, hogy a miniszterelnök megköszöni az eddigi bizalmat, lemond, veszi a cókmókját és elvonul, s onnantól máshol tesz-vesz, ha van rá módja, a hobbijainak él, de nem foglalkozik tovább a köz ügyeivel. Mert ez olyan hangnem, amit senkivel szemben nem engedhet meg magának egy ország vezetője, különösen olyanokkal nem, akik tehetségük, szorgalmuk és kitartásuk révén maradandó teljesítményt nyújtottak az élet valamely területén, s ezáltal tiszteletet és tekintélyt vívtak ki maguknak. Ez ugyanis nemcsak gőg, nem pusztán neveltetési probléma, hanem civilizációt roncsoló határátlépés. Lehet teljesítményt ilyen-olyan megfontolásból negligálni, de annak az árát – inkább előbb, mint utóbb – mindannyian megfizetjük.
Olyan korban élünk, amelyben ez egyre kevésbé szerepel a szempontok között. Teljesítmény helyett elég követőket gyűjteni, ezzel-azzal magasra korbácsolni és ott tartani vélt vagy valós sérelmek miatti indulatukat. Sokszor eszembe jut Fernando Pessoa, aki azt írta A kétségek könyvében: „a világ ma az ostobáké, érzéketleneké és nyüzsgőké, az élethez és a diadalhoz való jogot manapság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, amelyekkel az ember bekerülhet a bolondokházába: a gondolkodásra való képtelenséggel, amorális viselkedéssel, kóros élénkséggel”. Pedig akkor még nem volt közösségi média, és Magyar Pétert sem ismerhette.
Aki ízig-vérig a mai kor embere, és akivel szemben a leautónepperezett Kubatovnak és a többi fideszes egyesületvezetőnek van egy megbocsáthatatlan bűne: magasabbra jutottak nála egy általa is áhított hierarchiában.
