A mögöttünk maradt három és fél évtized a politika primátusát hozta el, mondhatni felfeszítette az irodalmat a politika keresztjére. A válaszreakció­ként születő közélettől való távolságtartás keserű, esetleg hűvös gesztusai, vagy ellenkezőleg, a nyílt akcionalista megnyilvánulások közepette sokszor tűnt úgy, sajátságos mérgező elegy alakult ki, amely példa nélküli módon sorvasztja a közegünket. Pedig dehogy. Ha utána olvasunk, kiderül, ezzel a helyzettel elődeinknek is meggyűlt a baja. A Pesti Napló 1850. március 9-én megjelent első számában a Műtár című rovatot elindító írásban ezt olvashatjuk:

„Minél inkább erősbödött a politizálás túluralma az életben, annál inkább kellett háttérbe vonulnia irodalmunknak. Voltak egykor tudományos folyóirataink, mellyek évtizedek folytán fenálltak, ezeknek el kellett némulniok; önálló tudományos munkák, kivevén némelly törvényes, politikai s iskolai könyveket, a legújabb időben egyre ritkábban jelentek meg; a szépirodalomban önálló munkák szinte csak akkor birtak beccsel, ha a müvészetitől eltérve, politikai irányuk volt; különben maga ez összes szépirodalom végre kénytelen lett, magát egészen a politika karjaiba vetni s annak rabszolgájául alázódni.

Igy állott népirodalmunk különösen a forradalom előtti legközelebbi időben; ennek bebizonyítására elég az 1848. előtti két utolsó évre visszatekintenünk.

Illy állapotnak nem lehetett üdvös eredménye, sem a politikára, melly önmagát gyöngítette, midőn ápoló testvérét szövetséges társból önkényének rabszolgájává alacsonyitotta, sem a szépirodalomra, melly ha önállóságát elveszité, fejlődési haladtában végkép megakadályozva volt… Egy vala ez állapotban, mi hívatlan főknek rendkívül kedvezett: a politizálási handabandázás közt sok üresség feltolakodott a szépirodalom mezejére. A politikai széllel-bélleltség, helyét pótlá mind a tehetségnek, mind az alapos készültségnek.”

A probléma kortalannak tetszik hát. Talán következik a két terület természetéből, azoknak is az átgondolás nélküli, mondhatni ösztönös mozgásából, hogy míg az egyik a lehető legteljesebb uralomra tör, a másik odahagyja a létezés teljességét, egyik része legitimálni igyekszik, a másik a megbuktatását tekinti szent küldetésének, hogy aztán megváltozott szereposztásban folytatódjon végeérhetetlenül. A kettő közötti nemhogy harmonikus, egyáltalán a viselhető és produktív működéshez érzékenység, méltányosság és tisztelet szükségeltetne. Nos, ezek a magyar élet legfájóbb hiánycikkei évtizedek óta.

Most, amikor megváltozott a politikai konstelláció, amellett, hogy különféle kulturális támogatások, jogos vagy arcpirító kifizetések, sandának tűnő, az is lehet, hogy sanda vagy csak végig nem gondolt és sikertelen kísérletek tartják izgalomban a buborékok vérre szomjazó népét, készülnek koncepciók az irodalom átalakítására, zajlik vita a jövőjéről. Olvasom a Litera.hu-n megjelenő ilyen-olyan írásokat, van, amelyikkel egyetértek, van, amelyik elborzaszt, közben azt gondolom, az irodalomról szóló széles vita lehetne az utolsó évtizedek egyik legfontosabb polémiája, amennyiben képesek lennénk kilépni a komfortzónánkból, és valóban a mélyére menve végig gondolni, mi történt ezen a téren az elmúlt csaknem negyven évben. Mi mit okozott, miből mi következett?

Mire gondolok? Például arra, hogy oly sokszor kárhoztatjuk (az esetek túlnyomó részében teljes joggal) kulturális állapotainkért a politikát, de feltettük-e már a kérdést, vajon a kultúra, irodalom milyen felelősséget visel azért, hogy ilyen lett a magyar politika? Ki tudunk-e lépni abból az utópizmusból, hogy a rendszerváltoztatás környékén kialakult viszonyok valamiféle szerves fejlődés eredményeképpen jöttek létre, magyarán tehetség, rátermettség etc. miatt minden csak úgy lehetett, ahogyan lett, s így minden kiépült hegemóniát érintő bármikori bármilyen változtatási szándék csak és kizárólag rombolásként, tönkretételként, erőszakként értelmezhető? El tudjuk-e fogadni, hogy senki sem lehet egyedül az igazság birtokában, s attól, hogy valamiről nem veszünk tudomást, az még létezik, s ideje jöttén vissza fog köszönni?

Visszatérve a Krasznahorkai által érvként felhozott megosztottságra, a magyar irodalomban – legalábbis amikorra én visszaemlékszem – mindig is volt megosztottság, ami azt hiszem, természetes. Más élet, más látásmód, másféle eszközrendszer. De hát normálisan ebből áll össze egy nemzeti irodalom. Sok szempont, sok praxis. S még a rivalizálás is természetesnek mondható. Aztán a 80-as évek végén, amikor megélesedett és kíméletlenné keményedett a kultúrharc, már látni lehetett, nem lesznek, nem lehetnek győztesei. Miközben a szereplők önfeledten és mámorosan tusakodtak, szépen csöndben enyészett el az addigi társadalmi presztízs, csökkent a figyelem, ami érthető, hiszen közben a magyar társadalom úgy ment át egy történelmi kataklizmán, hogy annak alig maradt irodalmi lenyomata.

És így érkeztünk a mai helyzethez, amit talán úgy lehetne leírni, hogy ha egy folyóhoz hasonlítanánk az irodalmat, vagy tágabban a kultúrát, ahelyett, hogy meggondolva ott és azt építenénk, ahol és ami mindenki számára hasznosítaná az erejét, különböző nagyságú hódcsaládok tákolnak a partján várakat és küzdenek folytonosan, harapdálják egymást az uszadékfáért.

Térey János azt írta az utolsó e-mailjében: „Még az osztrákoknál elolvastam a könyvedet. Tetszett. Különösen a szürreális. Kár, hogy újabb kilátástalanságba torkollottunk.” Talán ideje jött a komoly vitának, hogy valahogyan kiutat találjunk belőle.