A cikk pedig nem cikk, hanem egy hosszú tanulmány, melyet Szomora Zsolt írt még 2007-ben. Ebben a következőket olvashatjuk:

„Az egészséges utódláshoz fűződő érdek mint jogi tárgy az 1920-as években fogalmazódott meg először és a német büntető kódexben döntő szerepet játszott a büntetendő magatartásoknak a közösülésre szorításában.

S bár az orvostudományt régóta foglalkoztatja ez a kérdés, mindeddig nem sikerült pontos bizonyítékot szolgáltatni a vérrokonok nemi érintkezése és az utódok genetikai károsodása közötti kapcsolatra. Figyelemfelkeltő az a megállapítás, hogy a genetikai szempont valójában egy racionálisnak feltüntetett érv lenne annak érdekében, hogy «a jogi metafizikát természettudománnyal helyettesíthessük».

Az mindenesetre nem vitatható, hogy a vérfertőző kapcsolatban született gyermekek esetén a recesszív örökletes ártalmak gyakrabban fordulnak elő, mint más gyermekeknél. Amennyiben egy recesszív genetikai adottsággal rendelkező személy heterogén nemi kapcsolatba lép, akkor szélsőségesen minimális annak az esélye, hogy hasonló hordozóval találkozzon. Míg, ha saját gyermekével közösül, akkor ennek az esélye megnő.

A veszély növekedésének kimondása is azonban csak akkor lehet bizonyos, ha ismert recesszív genetikai károsodásról van szó.

Ezzel szemben szokás felhozni, hogy a vérfertőző kapcsolat genetikai szempontból valójában neutrális, hiszen mind negatív, mind pozitív irányú hatása lehet, miután a már meglévő örökítőanyag halmozódásáról van szó. Ilyen összegződésre nemcsak negatív, hanem pozitív adottságokat illetően is sor kerülhet. Ennek cáfolatára pedig megemlíthető, hogy a hátrányos adottságok aránya az előnyös adottságok hátrányára a recesszív gének esetében magasabb a domináns génekhez képest, mivel ez utóbbiak folyamatosan ki vannak téve a szelekciónak, míg a recesszív oldalon a domináns gének takarásában büntetlenül halmozódhatnak fel a káros tulajdonságok.

Bizonytalan, olykor egymásnak ellentmondó orvosi felismeréseken alapul, és ha a morális szempontokat nem hívjuk segítségül, akkor a genetikai védelem vérrokonok körére szorítása jogi szempontból egyértelműen diszkriminatív. Az is kimutatható, hogy a vizsgált országok jogalkotását – bármilyen kézenfekvőnek is tűnne – jellemzően nem a genetikai védelem motiválta a vérfertőzés pönalizálásánál.

Álláspontom szerint a (közösüléssel elkövetett) vérfertőzésnek, mint az utódok egészségét védő absztrakt veszélyeztetési tényállásnak a koncepciója nem tartható fent.” (1)

Majd így folytatja:

„A családromboló hatással kapcsolatban a kritikai megállapítások rámutatnak, hogy itt a jogalkotó valójában megfordítja az ok-okozati kapcsolatot. Az esetek nagy részében ugyanis a vérfertőzés az egyik kifejeződési módja családi viszonyok már adott dezorganizálódásának, és nem a vérfertőzés vezet a családi kapcsolatok megzavarásához. Egy kriminológiai vizsgálat eredményei szerint az esetek 88%-ban már a vérfertőző cselekmény elkövetése előtt kimutatható volt a családi kapcsolatok zavara, s ebből az a következtetés vonható le, hogy a vérfertőzés inkább tünete, semmint oka a családi viszonyok zavarának.

Az olyan érvelés sem meggyőző, hogy a vérfertőző kapcsolat felbomlasztja, fellazítja a családi köteléket, hiszen – mint volt róla szó – a vérfertőzésnek, mint tabunak az eredete éppen az exogámia követelményéből fakad. A vérfertőzés épp ennek mond ellent, azaz nem fellazítja, hanem éppen túl szorosra fűzi a családi kapcsolatokat. Továbbá, ha el is fogadnánk a vérfertőzést, mint a családi kapcsolatokat megzavaró tényezőt, akkor ebből a szempontból sem lenne egy megítélés alá vonható a szülő és gyermek, illetve a testvérek közötti nemi kapcsolat.

Ezek szerint a büntetőjog ily módon nem alkalmas a családi kapcsolatok védelmére. Éppen ellenkezőleg, a büntetőjogi fenyegetettség, illetve maga a büntetőeljárás «pszichés méregként» hat, a büntetőjogi fenyegetettség tudata és cselekmény nyilvánosságra kerülése, illetve a bizonyítási eljárás következményei azok, amelyek leginkább szétrombolják a családot. Ezzel pedig a büntetni rendeltség sokkal inkább maga veszélyezteti a védeni kívánt érdeket.

Látható tehát, hogy a vérfertőzés kriminalizálása a család, mint társadalmi entitás védelmére alkalmatlan és szükségtelen.” (2)

Majd következik az ifjúságvédelem:

„A recens német nyelvű irodalom azonban már tekintettel lehet a speciális ifjúságvédelmi tényállásokban azóta bekövetkezett változásokra, széleskörű kriminalizációra, és a tényállási környezet ismeretében a javaslat ma már egyértelműen az, hogy a vérfertőzés tényállását ki kell iktatni. A dekiriminalizációs igény mögött egyrészt az a felismerés rejlik, hogy az ifjúságvédelmi tényállások a német és osztrák büntetőjogban teljes egészében lefedik az adott körben a vérfertőző kapcsolatokat is. Így a vérfertőzés önálló megállapítására e súlyosabban büntetendő bűncselekmények mellett nem kerülhet sor, a vérfertőzés gyakorlati jelentőségét elveszik az ifjúságvédelmi tényállások.[68] Másrészt a felnőtt vérrokonok konszenzuális nemi kapcsolata esetén – mint láttuk – sem a genetikai védelem, sem pedig a családvédelem nem fogadható el jogi tárgyként, a büntetőjogi beavatkozás ily módon nem legitimálható.” (3)

Vagyis a vérfertőzés az ifjúságvédelem szempontjából is irreleváns, emiatt sem érdemes fenntartani annak büntethetőségét.

Tehát a 31. pont alatt Szomora beveszi okoskodása alátámasztására ezt:

„Amelung szerint a vérfertőzés büntetni rendelése esetén kevésbé az emberi együttélés problématudatos szabályozásáról, hanem sokkal inkább ősrégi morális normák hagyománnyá vált ismételgetéséről van szó [idézi JUNG, H.: Zur Strafbarkeit des Inzests. In: Kriminologie – Psychiatrie – Strafrecht. Festschrift für Heinz Leferenz (Hrsg.: Kerner et al.). C. F. Müller, Heidelberg, 1983. 312. és HORN, E-WOLTERS, G.: § 173. In: Systematische Kommentar zum Strafgesetzbuch (Hrsg.: Rudolphi et al.). Band II. Besonderer Teil (§§ 80-358). Luchterhand, Neuwied..., 2004. 13.].

Ezért olvasták ezt is:

„(...)Mert régi erkölcs s spártai férjfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
 

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
 

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
 

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldult védfalából
Rak palotát heverőhelyének;
 

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.(...)”

E helyett van ma Szomora, meg az összes többi, meg azok, akik alkotmánybírónak jelölik.

Ehhez képest apróság, de korunk fantasztikus „szabadságharcának” állomása az is, hogy a kormány eltörölte azt a tavalyi (még a tatárjárás alatt született) intézkedést, amely megtiltotta az egészen hülye keresztnevek anyakönyvezését.

Akkoriban ilyesmiket olvashattunk erről:

„2022-ben valaki Kolbásznak akarta nevezni a kisfiát – természetesen nem engedélyezték neki. De ugyanebben az évben több furcsa névötletet is elutasítottak: ilyen például a fiúknál a Zé, a Tasi, a Hubadúr és a Zsoli, a lányoknál pedig a Csodálka, a Bogár vagy a Poca.

Ott van például az Orália női keresztnév. Képzeljük el, hogy valakit Nagy Oráliának hívnak. A névkombináció másodlagos jelentése aggasztó. Vagy ott van a Gida, ami férfinév. A becézett formákat eleve nem kellene hivatalossá tenni, hiszen ott van a Gedeon ebben az esetben is.”

Végre vége ennek is. Hamarosan felnő Nagy Kolbász, aki boldogan és szabadon gyakja majd az anyját. Húga pedig, Nagy Orália boldogan és szabadon fogja kényeztetni az apját.

És a háttérben a szomorák boldogan és elégedetten mosolyognak.

Édes Istenem, micsoda öröm, hogy nem vagyok saját magam kortársa...

jegyzetek: 1-2-3: Szomora Zsolt: Dilemmák a vérfertőzés jogi tárgyai kapcsán (ÁJT, 2007/4., 589-614. o.)