Ez egy csodálatos barátság kezdete – mondja Rick a Casablanca végén, de csak az idő mutatja meg, kiállja-e majd Magyarország és az Európai Bizottság leendő vezetőjének kapcsolata a híres zárómondat próbáját.
Mindenesetre Orbán Viktor és Ursula von der Leyen csütörtöki kézfogása több mint reménykeltő. Különösen, hogy a ma még ügyeletes brüsszeli főnök, Jean-Claude Juncker nem tette túlságosan magasra a mércét; sem imbolygó járása, sem pedig az Európai Bizottság elmúlt öt éve nem kerül fel a dicsőségtablóra.
A sokat hangoztatott erős Európa helyett ma ott tartunk, legfeljebb kvízbajnokok vannak tisztában azzal, hogy az EU külpolitikai főképviselőjét történetesen Federica Mogherininek hívják. Brüsszel pedig 2014 óta sokkal jobban vitézkedett a 28 tagállam megosztásában, semmint a közös nevező felkutatásában. Míg a görög adósságkrízis azt mutatta meg, mennyivel erősebb Észak, mint Dél, a 2015-ös migrációs válság felfedte, milyen eltérően szemléli a világot Nyugat és Kelet. Talán az sem véletlen, hogy a britek épp az elmúlt évekre unták el a közös értékekről hozsannázó EU-sztorit.
Pedig létérdekünk az erős Európa – nekünk, magyaroknak, a földrész kellős közepén különösen az. Országunk méretéhez képest a hét szomszéd rendkívül soknak számít; öten EU-tagok, ketten az unióhoz közelednek. Mindkettőben, Szerbiában és Ukrajnában is jelentős magyar közösség él, sorsuk Budapestről, de Brüsszelből nézve sem lehet közömbös.
Ezért is ígéretes Von der Leyen megválasztása, illetve az a nyitottság, amellyel a német kereszténydemokrata politikus a kelet-közép-európai országoknak a nyugatiakétól több ponton is eltérő szempontrendszerére tekint. Beszédes, hogy Von der Leyen a napokban egyre-másra fogadja a visegrádi országcsoport vezetőit, akiknek egyébként nem kis részben köszönheti a jelölését.
Hozzá kell tenni, mára a CDU-politikus is realistább – vagy bölcsebb – lett annál, mint amikor 2011-ben még az Európai Egyesült Államok megteremtését szorgalmazta. Ez az egyébként is utópisztikus elképzelés – amely közös masszába gyúrná a nemzeteket – ma nem időszerű. A föderális Európa sürgetése egyszer már romba döntötte a liberális Guy Verhofstadt uniós bizottsági elnöki ambícióit, mert az ilyesmitől már másfél évtizede is idegenkedő britek vezetésével többen is megfúrták a jelölését.
A gondolat itthoni fogadtatásáról pedig sokat elárul, hogy fő zászlóvivője a neve mindkét összetevőjében tárgyi tévedést tartalmazó, úgynevezett Demokratikus Koalíció, élén a levitézlett exminiszterelnökkel.
Von der Leyen ma már nem „nemzeti érdekek által megbénított államokról” beszél, mint nyolc évvel ezelőtt, hanem arról, a kelet-közép-európai országok véleményét nem lehet lesöpörni az asztalról. Ezt tekinthetjük egyszerű tényközlésnek, de nézhetünk pozitív várakozással is a megválasztott elnök asszony elképzeléseire, s láthatjuk benne az eltérő nemzeti megfontolásokra való nyitottság zálogát.
Elválik majd például az, Brüsszel politikai furkósbotként akarja-e forgatni a kötelezettségszegési eljárásokat. Mindenesetre a tiszta lapot nyitni akaró Von der Leyen jóval több bizalmat érdemel az ordibáló Martin Schulznál, a megnyilatkozásaival a fővonalhoz elvágólag igazodó Manfred Webernél vagy a fölényeskedő Frans Timmermansnál. Nevezettek mindegyike európai bizottsági elnök akart lenni egy ponton. De nem sikerült.
Az egyik eltűnt a süllyesztőben, a másik csak kiesett a pikszisből, a harmadik nyakába pedig le sem gyártott ezüstérmet akasztanak. Közép-Európának, benne hazánknak nagy szerepe volt abban, hogy ez így alakult. Egy új bizottsági elnök ezt is szem előtt tartja. Minél okosabb, annál inkább.
